Azt hiszem, olyan nyolcéves forma lehettem, amikor először kaptam azt a figyelmeztetést az egyik rajzóránkon, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Innentől sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy mi is valójában a különbség a nézés és a látás között. Azt mindig is éreztem, hogy a látás a tudással is összefüggésbe hozható, ám igazából csak akkor láttam ezt be, amikor megláttam, vagyis amikor felismertem, hogy a látás egyben a dolgok mögé való betekintés is. A lényeg szemlélése.

Aztán amikor László Bandyt megismertem, ő megláttatta velem, hogy a látás nem pusztán a szemünkkel, hanem lényegében egész testünkkel, sőt magával a létezésünkkel történik, mert a látás a lét formáinak mágikus megragadása, a rész és az egész viszonyrendszerének bensőnkben való fölfakadása, a nem-látható fátyol-derengése. Ekkor kezdtek el föltárulni előttem – mint a világegyetem legrejtettebb zugai – Bandy dobozgrafikái. S bevallom, másképp kezdtem egy kicsit látni József Attila sorait is: "Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve/ nézem, amit meglátok hirtelen./ Egy pillanat s kész az idő egésze,/ mit száz ezer ős szemlélget velem.// Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,/ öltek, öleltek, tették, ami kell./ S ők látják azt, az anyagba leszálltak,/ mit én nem látok, ha vallani kell."

Bandytól rengeteget lehetett tanulni. Nemcsak a látást és a láttatást, de emberi tartást, toleranciát, türelmet és fegyelmet is. S mi mindent még! Mindenre nyitott volt, s minden érdekelte. Ha az egyik délután egyes héber szavak etimológiájáról beszélgettünk, másnap már Picasso festészetével folytattuk, s az asztaltól felállva, búcsúzóul elmondott egy Arany balladát.

Amikor a Nagy idők városa című darabomat írtam, megegyeztünk, hogy az öreg sámánt majd ő alakítja a színpadon. Sajnos, mire a próbák elkezdődtek, betegsége miatt már nem vállalhatta a játékot. Pedig milyen jó sámán lett volna! Hiszen valójában az is volt. Ahogyan rajzolt, ahogyan anyagot formált, ahogyan szavalt! S ő, a látás mestere, ő tudhatta csak igazán, hogy mi a látomás. Ő, akinek a kezétől a meteoritok is virágba kinyíló folyondárokká váltak, akinek rajzain hallhatókká lettek a szárnysuhogások.

Művészete csoda és játék volt, a földi lehetőségek titkainak mikrokozmosza. Hiányzik. Néhány nappal ezelőtt, az egyik némaságával vallató este ezt a verset írtam róla:

László Bandy oszlopa

Gyöngyöket hullató

kockafa,

vén-modern sámánok

otthona,

szerelem csöndjében

gyásztükör,

világosság öble:

tér, mi tör.

Krizantém havában

vasoszlop,

fény, csodaágakból

kirakott,

bolyhosan bukó

messzeség,

zúzmarás kéve,

fejsze-ég.

Nyitókép: Világfa - László Bandy alkotása a Kodály sétányon