Nemcsak szülőföldjéhez, hanem a nemzeti hagyományokhoz, a református hithez és a közösségi emlékezethez való ragaszkodása tette őt példaképpé a partiumi magyarok szemében.

1936-ban született az Érmellék egyik jellegzetes falujában, Csokalyon, abban a közösségben, amelyet generációk óta magyar gazdák, iparosok és reformátusok alkottak. A falu, amely a Partium határvidékén fekszik, mindig is a kettős hovatartozás szorításában élt: a történelem szeszélye hol Magyarországhoz, hol Romániához sodorta. Gyermekkora a magyar közigazgatás idejére, majd a háborús és megszállásos évekre esett. Ez a korán jött történelmi tudatosság meghatározta egész életét.

A szülői példa és a hit ereje

Szülei egyszerű, de tartásos emberek voltak, akik a becsületes munka, az Istenbe vetett hit és a magyarság megőrzésének hármas elvét adták át fiuknak. "Istenem segíts!" – mondta édesapja, amikor a mezőn megállt a déli harangszóra. Ez az egyszerű fohász később könyvcímmé nemesült, szimbólumává annak a belső tartásnak, amit Balla Károly egész életében megőrzött.

Gyermekéveiben már tapasztalta, milyen törékeny lehet az emberi biztonság: a második világháború rémképe, a zsidó szomszédok eltűnése, az orosz katonák megjelenése, a szülői ház borának elrejtése – mind ezek mély nyomot hagytak benne. Ám a félelem sosem vált gyűlöletté benne, inkább megértéssé és krónikás lelkületű figyelemmé formálódott.

Megalkuvás nélkül – az elvek embere

Az iskolásévek alatt is megmutatkozott az elveihez való hajthatatlan ragaszkodás. Amikor az úttörőmozgalomba való belépést ajánlották neki, szülei nemet mondtak. Ő sem engedett: vállalta a kívülállás következményeit. Ez az emberi tartás később is meghatározója maradt életének. Bár tanulmányait anyagi okok miatt nem tudta folytatni, nem tört meg. Munkát vállalt, majd felnőttként magántanulóként pótolta az elmaradást.

Szüleitől nyolc hold földet örökölt, amit a kollektív gazdaságba kellett beadniuk – a közösségi elnyomás újabb formája ez, amelyet nem választott, de méltósággal viselt. Édesapja ekkor már a tsz lovászaként dolgozott – ez a megbízatás, akárcsak Balla Károly egész életútja, a földhöz, az állatokhoz, a természethez és az emberi tisztességhez való kötődést példázza.

Harangszóval kezdődött minden

Nem volt forradalmár, de életével tanúságot tett arról, hogyan lehet csendes ellenállásban, a gyökerekhez való hűségben és a múlt méltóságteljes megőrzésében megmaradni embernek. Számára a református templom harangjainak hangja nemcsak a nap ritmusát jelezte, hanem egy közösség évezredes hitét is. Harangozott is – gyermekkorában, saját kezével. És ahogy felnőtt, ez a fizikai kötődés érzelmi kapcsolattá vált.

Hazalátogatásai során soha nem mulasztotta el, hogy koszorút helyezzen el a falu hősi emlékművénél, ahol nagyapjai neve is szerepel. A templomkert Trianon-emléktáblája előtt is gyakran megállt – nem keseregve, hanem emlékezve és emlékeztetve.

A múlt, ami jövőt formál

Életének egyik legszebb vonulata, hogy sosem szakadt el végleg Csokalytól. Bár Nagyváradon tanult és dolgozott, a falu történelmét, a család sorsát és a közösségi emlékezetet mindig magával vitte. Munkásságával, visszaemlékezéseivel nemzedékek számára vált híddá múlt és jelen között.

"Békesség Istentől"

Ha az ember elhagyja a szülőföldet, sorsa kétfelé ágazik: vagy gyökértelenül sodródik, vagy a magával hozott múltból, értékekből új otthont formál – önmagának és másoknak is. Balla Károly a második utat választotta. Miután Csokalytól el kellett szakadnia, Nagyvárad, majd Százhalombatta lett élete színtere. Magával hozta Érmellék földjének illatát, az édesapjától tanult bölcsességet, a templomi harangszót és a történelem suttogását. Ezekből építkezett tovább.

Az újrakezdés: szilárd tartás idegen közegben

A romániai diktatúra szorításában is megőrizte emberi méltóságát. Nem volt párttag, nem hajlott meg a politikai széljárás előtt. Ezért sokszor háttérbe szorították, elutasították, de ő sosem vált megalkuvóvá. "Nem vagyok párttag, nem vagyok szakszervezeti aktivista" – mondta egyik munkainterjúján. Ez a mondat akkoriban bátor kiállás volt, s egész életét meghatározta ez a következetesség.

A közösség szolgálatában – családban, egyházban, társadalomban

Családját mindig biztos erkölcsi alapokra építette. Gyermekei nevelésében, unokái életében is a református értékek, a nemzeti identitás, a becsület és tisztesség volt az iránytű. A család számára nemcsak érzelmi kötődést, hanem hagyományátörökítést jelentett: történeteket, szokásokat, emlékeket adott át, s ezzel egy egész világot tartott életben.

Az egyház is mindig meghatározó szerepet töltött be életében. Református hitét nemcsak gyakorolta, hanem képviselte is: presbiterként szolgált, aktívan részt vett az egyházi közösség munkájában, s mindenhol hangsúlyozta: hite nem magánügy, hanem közösségi kötelesség. Igehirdetések, református irodalom, templomi rendezvények – ezek nem csak vasárnapi elfoglaltságok voltak, hanem életforma. Hitt abban, hogy az egyház a nemzeti közösség megtartó ereje is egyben, különösen a szórványban, a kisebbségben élők körében.

Magyarságát nem csak őrizte, meg is élte

Székelyhíd és később Százhalombatta számára sem csupán lakóhelyek voltak, hanem missziós területek: ahol a magyar szó, a hagyomány, az emlékezés és az írott történelem új értelmet nyerhetett. Balla Károly nemcsak megemlékezett, hanem emlékeztetett is – sokszor írásaival, máskor szervezőmunkájával. Részt vett kulturális és helytörténeti rendezvényeken. Minden szava mögött ott volt az Érmellék halk zsoltárdallama és a történelem súlya.

Százhalombattán új életet kezdett – de nem új identitással. Előbb a Dunai Kőolajipari Vállalatnál dolgozott, majd a közéletben, mint önkormányzati képviselő is aktív szerepet vállalt. Munkája mellett mindig jutott ideje a helyi közösségek támogatására.

Könyvek, amelyek egy közösség emlékezetei is

Balla Károly nemcsak szemtanúja, hanem krónikása is volt korának. Megjelent visszaemlékezés-kötetei – köztük az Harangoznak, Istenem segíts!, vagy a Szülőföldtől a hazáig – nemcsak önéletrajzi munkák, hanem egy kisebbségi közösség történelmi és érzelmi térképei. Szó esik bennük templomokról, harangokról, iskolákról, emberekről és sorsokról – mindarról, ami a nemzet gerincét adja. Számára a legnagyobb elismerés mindig az volt, ha az olvasókban emlékezést, felismerést és megértést kelthetett. Írásaiból kirajzolódik egy ember, aki nem harcolt, de nem is hátrált. Nem volt hangos, de mindig jelen volt. Nem vezette a tömegeket, de hitelesen mutatta az utat.

A példakép emberi arcai

Személyisége egyszerre volt erős és szelíd. Aki ismerte, tudta: nem kereste a reflektorfényt, de szava mindig súlyos volt. Közvetlensége, figyelmessége, embersége sokakat magával ragadott. Őszintesége sokszor kellemetlen volt azoknak, akik a felszínhez szoktak. De az őszinteség nála nem bántás, hanem megtartás volt: egyenes szó, nyílt tekintet, hajlíthatatlan tartás.

Öröksége bennünk él tovább

Balla Károly 21. századi emberként 20. századi értékeket őrzött. Hitt abban, hogy a múlt nem elhagyható, csak továbbvihető. Meggyőződése volt, hogy a nemzeti hagyomány, az egyházi kötődés és a közösség szolgálata nem múló erények, hanem jövőt formáló erők. Ahogy ő mondta: "A múlt emlékezete nem visszafelé húz, hanem előre visz – ha van tartásunk hozzá."

Ma, amikor egyre többen keresik a gyökereiket, példája újra és újra megszólal: a templomok csendjében, egy harang hangjában, egy írott oldal soraiban. Élete nemcsak emlékeztető, hanem útmutató is – hogyan lehet megmaradni magyarnak, embernek, közösségi lénynek, bármilyen korban.

Ő nem a történelem nagykönyvébe vágyott, hanem a harangszóba, a föld illatába, a régi házak csendjébe – oda, ahol az ember igazán otthon lehet. Emlékezni rá annyi, mint hinni abban, hogy a tartás, a közösség iránti elkötelezettség és a nemzeti hagyományokhoz való hűség soha nem válik idejétmúlttá.

-JeL-