Mintha a szentírók tolla megiramodott volna: Márk és János máris a mennyei erőterű férfit állítják elénk, Máté és Lukács az emberré-lét felparázslásaként adnak hírt arról, hogy Isten fia megszületett, hogy a templomban bemutatták, hogy menekülni kellett vele, hogy tizenkét évesen egyszer még megszólalt a templomban. Aztán csend. Hosszú hallgatás.

Mintha a Teremtő keze maga húzott volna egy idő-múltú függönyt a gyermekkor fölé.

Pedig kérdeznénk. Sóvárogva, emberi szomjúsággal kérdeznénk: milyen volt a nevetése? Volt-e kacagása, amely felriasztotta a galambokat Názáret utcáin? Játszott-e kövekkel, fadarabokkal, árnyékokkal? Voltak-e barátai, akikkel együtt futott bele az alkonyatba? Felismerte-e anyja hangját álmában, amikor még csak gajdolni tudott?

Az evangéliumok azonban nem a kíváncsiságunkért íródtak, hanem az üdvösségünkért. Nem mesélnek többet, csak annyit, amennyi éppen elég. Jézus gyermekkoráról is nyilván csak azért ilyen keveset, mert a gyermekség titka nem leírható. A gyermek nem magyaráz, hanem jelen van. Nem bizonyít, hanem ránk néz. A gyermek Jézus sem tanít még: ő maga a tanítás. A testté lett csend, az élő példázat, Isten anyag-álmú hallgatása.

A karácsony lényege nem az, hogy mindent megértsünk, hanem hogy engedjük Istent egészen közel jönni hozzánk. Olyan közel, hogy szinte sebezhető legyen. A gyermek Jézus hallgatása ezért olyan beszédes. Nem mond el mindent magáról, mert azt akarja, hogy mi mondjuk el Őt. Nem rajzolja meg gyermekkora térképét, mert azt akarja, hogy mi találjunk Rá. Talán azért esik olyan kevés szó a gyermek Jézusról, hogy a szívünk mélyén megtaláljuk a saját gyermekségünket: azt a rejtett, el nem pusztítható részt, amely még tud bízni, rácsodálkozni, remélni.

A tizenkét éves Jézus a templomban kérdez és válaszol. Ott marad az Atya házában, miközben keresik. Mintha azt üzenné: aki engem keres, annak néha el kell tévednie. El kell veszítenie a megszokott útjait. A karácsony is ilyen keresés. S nem ünnepi zaj, hanem halk jelenlét. Nem birtoklás, hanem rábízás. Nem fényár, hanem mécslobbanás.

Karácsonykor a világ újra gyermeket kap. Nem azért, hogy meghatódjunk, hanem hogy felelősséget tanuljunk. A gyermek Isten arra kér, hogy ne uraljuk, hanem őrizzük az életet. Nem azt akarja, hogy harsányan igazunk legyen, hanem azt, hogy csendesen igazak legyünk.

Advent csendjében felidéződik bennem egykori politikustársam is: a keresztény értékeket tisztán valló és hirdető Nagy Feri, a világ varázsait is megmérő mérnök, az egykori százhalombattai keresztény demokrata politikus, aki nemrég lépett át a hallgatás kapuján. Ritka ajándék volt. Nem kereste a reflektorfényt, inkább hordozta a terheket. Életében volt valami a karácsony csendjéből: szelíd következetesség, másokra figyelő szeretet. Nem beszélt sokat önmagáról, ám tettei beszéltek helyette – halkan, de igazul.

Úgy képzelem, Feri értette a gyermek Jézus hallgatását. Tudta, hogy a legnagyobb dolgok nem zajosak. Isten is így jött el. Halkan. A messziről ránk világító csillagok csöndjében. És az igaz emberek is így maradnak meg emlékezetünkben. A csillagok ránk világító csöndes és csöndet-kérő fényességében.

Fazekas István