A két jóbarát 2010-ben, a 3 770 méter magas ausztriai Wildspitze megmászásakor annyira izgalmasnak találta az itthon sosem látott tájakat, az örök havat, a gleccsereket és a fizikai-szellemi kihívást, hogy eldöntötte, feljut az Európa legmagasabb pontjának tartott Mont Blancra.

A hegymászás nemcsak fizikailag és mentálisan próba, amelyre érdemes alaposan és fokozatosan felkészülni, hanem általában anyagilag is megterhelő, ha valaki "nem milliomos". András és Gábor nem az. Mindketten családosak és alkalmazottként dolgoznak. Az elhatározásuk után két évvel, 2012 szeptemberében vághattak neki a Mont Blancnak - kilenc másik hegymászóval és három túravezetővel. Úgy vélik, épp jókor. Bár a menedékházban már akkor is 10 euróba került másfél liter víz és 18,5-be egy éjszakai földön alvás, azóta még jobban elszaladtak az árak.

Az interneten találtak hegyivezetőt a miskolci Farkas Zsolt személyében, akire azért esett a választásuk, mert szinte az aggályosságig biztonságcentrikus. A tragédiával végződő csúcskísérletekről ugyanis utólag sokszor kiderül, hogy vagy a felkészülés vagy a biztonsági előírások betartása szenvedett csorbát, vagyis szinte teljes egészében a vezetőn múlik a sikerük.

Nem te mászod meg
A háromezer méteres Tete Roussen található első menedékházba jó előre foglaltak szállást, mert igen forgalmas. Felvonóval és kisvonattal közelítették meg, néhány négyzetméteren "aludtak" – nem sokat és nem túl jól. A ritka hegyi levegő miatt küzdöttek a fejfájással, különösen Gábornak ment nehezen az akklimatizálódás.  

A következő menedékház 3835 méteren feküdt, és a "tekepályán" át lehetett megközelíteni. A meredek falak közé ékelődött völgyben déltől már életveszélyes a közlekedés. Amint kisüt a nap, és olvadni kezd, megindulnak a kövek a magasból. A csúcs előtti utolsó szálláson már szó sem volt alvásról, hajnali fél háromkor indultak az utolsó erőpróbára. Alapszabály, hogy délig fel kell érni a hegyre, mivel az olvadó hóban-jégben sokkal nehezebb haladni, délutánra pedig jellemzően elromlik az idő.
András szerint ő nem is volt ébren a csúcsmászás első felében. Akkor riadt fel, amikor felkelt a nap. Biztosan "kihagyott" egy szakaszt, mert visszafelé irgalmatlan hosszúnak tűnt az út, és azokat a vérfagyasztó pillanatokat sem tudja felidézni, amiket a többiek egy közelben leszakadó lavina dübörgését hallva éltek át. A "mikroalvások" az ultrafutók körében is jellemzők.

Miközben felváltva mesélnek, jót derülnek a "mentünk-mendegéltünk" fordulaton. A "poroszkálást" beülőben, kötélre fűzve,  hágóvassal, jégcsákánnyal, kobakkal, fejlámpával, extra erős napszemüvegben és az Adriához képest húszszoros UV-védelemben – ha felkel a nap, azonnal kisül a szemed - kell elképzelni. Az utolsó 60-80 méteren egy 30 centiméter széles, fel-le forgalmat egyszerre bonyolító ösvényen haladtak. Ha valaki ilyen helyen jobbra dől, a többieknek azonnal balra kell borulni, nehogy mindenkit magával rántson a kötéllel. Mivel 4 600 méter felett már igen "ritkán mérik az oxigént", nem szabad kapkodni. Húsz lépést 20 másodperc pihenő követ. "Lehetsz a világ legsportosabb embere, először mindig lutri a magas hegy."  

Kilenc után nem sokkal értek fel a Mont Blanc csúcsára. Megható és adrenalinban gazdag pillanatokat éltek át. No, meg a "nem te mászod meg a hegyet, hanem a hegy enged fel" kegyetlen igazságát.

Mit szól a családjuk az életveszélyes hobbihoz? András emlékeztet a statisztikára: idén két magyar hegymászó halt meg, közúti balesetben azonban hetente hunynak el ennyien. Gábor szerint a sajtó sajátossága, hogy egy hegymászó csak akkor kerülhet a hírekbe, ha balesetet szenved. Persze, hogy aggódnak a hozzátartozók és a barátok, de ugyanakkor örülnek is az örömüknek, büszkék a teljesítményükre és mindenben támogatják őket.

Utazás az időben
Öt évvel a Mont Blanc megmászása után, idén július 18-án indultak el az Elbrusz-expedícióra. Az 5 642 méteres Elbrusz a földrajzi értelemben vett Európa legmagasabb hegycsúcsa, a Kaukázus nyugati csücskén, Kabard-Balkár földön található. Három másik hegymászóval és Farkas Zsolttal vágtak neki az utazásnak. A tíznapos túra során végre hasznát vették a diákkori orosztanulásnak, András a kegyelemkettesével egészen perfekt lett a végére.

Ferihegyről Moszkvába, onnan Mineralnije Vodiba repültek, ahonnét azután "haláltaxival" utaztak 200 kilométert Terszkolba. A kiszuperált kisbuszokkal ijesztően bátran száguldoznak a biztonsági övet (is) sajátosan értelmező sofőrök. András és Gábor utólag mosolyog az expedíció "legrémisztőbb szakaszán", az "időutazás" azonban már korábban, Mineralnije Vodiban elkezdődött számukra. Oroszország és Grúzia határán állandó a katonai ellenőrzés, az egyes területekre hónapokra-fél évre előre kell megkérni a belépési engedélyeket, és a "hegyimentőktől" a szállásadókig mindenkivel le kell pecsételtetni, a "kutyanyelvnek" csúfolt papirost, amely a turista minden lépését dokumentálni hivatott. Ha menet közben elveszne – hát, az nagy probléma lenne!

András és Gábor csodálta a Kaukázus viszonylag érintetlen, vadregényes szépségét, az ezerféle illatozó vadvirágot, az út közepén is háborítatlanul sziesztázó teheneket, és ámult a semmiből előbukkanó, állig felfegyverzett határőrökön. Elbűvölte őket a magyar rokonságot számon tartó kaukázusi népek kedvessége és kultúrája, valamint az a 2 150 méteren található téli üdülőfalu, Terszkol is, ahonnan a hegymászást kezdték.

Szállásadójuk a szocialista idők nemzetközi síbajnoka volt. Sporttrófeákkal teli vitrinje a közös múltat idézte. A területet a rendszerváltás előtt is kedvelték a magyar hegymászók, mivel oda könnyebben kijutottak, mint nyugatra.

A battai alpinisták csillagtúrákat tettek a környéken, hogy akklimatizálódjanak. Túravezetőjük tanácsára félmeztelenül álltak az Elbrusz-gleccser vízesése alá, hogy a hegy "kedvesen fogadja őket."

Mit keresek itt?
A harmadik napon indultak el a hegyre, felvonóval és gyalog jutottak el 3 800 méterre, az örök fagyba. Tartálykocsitankból átalakított fémkapszulában aludtak. Következő szállásuk - 4 200 méteren - már kevésbé volt lakályos. A fémkonténerek egy-egy szobájában tizenketten húzták meg magukat. Amerikai, csecsen, török hegymászókkal laktak együtt.
Rövidebb akklimatizációs túrák, egy teljes és egy fél éjszaka után, éjjel kettőkor, csillagos ég alatt, erős szélben kezdték meg a csúcstámadást. Fél óra múlva, az első ruha- és felszerelésigazításkor mindketten elhagyták a vizük egy részét. Ami ezen a terepen leesik, az lecsúszik a nagy semmibe.

A többiek nélkül már ekkor vissza kellett volna fordulniuk, de a társak a hideg, a szél, az oxigénhiány és a kimerülés miatt időről időre felhorgadó csüggedés miatt is nélkülözhetetlenek az alpinisták számára.

Hiába a vastag kesztyű, arcmaszk, bakancs, Gábornak majd lefagytak az ujjai. Ha pihentek, csak fokozódott a kínszenvedése. Megváltásként várta a napfelkeltét, és tapasztalta, hogy tényleg akkor van a leghűvösebb.

Mint mindenkinél, Andrásnál is elérkezett a holtpont, ezért őt állították a menet elejére, de ekkora már senki sem bánta a mérsékelt iramot.

Az ember ilyenkor magában afelől érdeklődik: vajon mi a fenét keres itt. "Vizem sincs"- motyogja keserűen. "Van itt" – érkezik a bátorítás, de az odanyújtott kulacsban gúnyosan zörög a jégdarab.

Gábornak annyira "tele lett a túracipője", hogy mindössze három percet töltött a csúcson, Andrásban azonban szokás szerint szétáradt az adrenalin, és szinte észre sem vette a viharos szelet. A visszaúton azután hamar elpárolgott az örömmámor, és mindenkin úrrá lett a fásultság. A balesetek többsége ilyenkor történik.      

Az 1 400 méteres szintkülönbséget és a 12 kilométeres távolságot tíz és fél óra alatt tették meg oda-vissza. Lefelé nem álltak meg a 4 200 méteren található szükségszálláson, hanem a 20 kilós hátizsákokat magukhoz véve visszatértek az addigiakhoz képest hihetetlen luxust nyújtó Terszkolba.
A csúcstámadás mindig nagyon kevésen múlik. Ha nem olyan az aktuális fizikai-mentális állapot, vagy éppen az időjárás, akkor nem sikerül. Egyetlen figyelmetlen pillanat a hegymászó életébe kerülhet, például, mert a társa megfordul és elsodorja a hátizsákjával. András és Gábor annak örült a legjobban, hogy mindannyian feljutottak és visszatértek a csoportból. Néhány nappal korábban egy 13 fős magyar társaságból ez csak 9 hegymászónak sikerült.

A két százhalombattai amatőr alpinista bekerült az ötezres magyar hegymászók közé, akiket hivatalosan is számon tartanak. Szeretnék folytatni a Seven Summit Vulkanoes (hét földrész legnagyobb vulkáni csúcsai) projektet, amelyet az Elbrusszal megkezdettnek vehetnek. A hat további hegycsúcs megközelítéséhez azonban Afrikába, Ázsiába, Dél- és Észak-Amerikába, Pápua Új-Guineába, illetve az Antarktiszra kellene utazniuk, vagyis az eddigieknél jóval komolyabb feladattá válik az expedíció finanszírozása.

Egy biztos: a mászás. Meddig? Hatezerig, mert onnantól felfele már folyamatos az életveszély, és kb. 80-ig, mert, ha egyszer "felenged a hegy", a többi már nem életkor, hanem fizikai állapot és felkészültség kérdése.