Igen tisztelt Kovács Attila főszerkesztő Úr!
A mellékelt "Az 1848/49-es szabadságharc méltó ünneplésének helyszíne csak a főtéren lehet!" című írásom megjelenéséhez csak csonkítás és átírás nélkül járulok hozzá, vagy sehogy. Utóbbi esetben telefonértesítésükre személyesen megyek el a kéziratért Önökhöz.
Maradok szeretettel és tisztelettel:
Kádár Tibor
ÉRD
tel: (20) 487-3213
Érd, 017.05.23.
Az 1848/49-ES SZABADSÁGHARC MÉLTÓ MEGÜNNEPLÉSÉNEK HELYE CSAK A FŐTÉR LEHET!
(Nyílt levél Százhalombatta Önkormányzatának)
Hatévi távollét után sorsom újra visszavezetett Százhalombatta közelébe. Döbbenten látom, hogy Petőfi Sándorunk – akire büszkék volnának még a világ legnagyobb országai is- szobra az Orvosi Rendelőintézet kis parkjában lett eldugva kettéfűrészelt bunyós (vagy mi az ördög) társaságában.
Petőfi-Petrovics személyében méltóbb szimbólumot keresve sem találhattak volna az 1848/49-es Szabadságharcra,-és Polgári Forradalomra.
Szabadság szeretete lángoló, költészete tiszta, érthető, szavai mindig a legpontosabban odavalók, ahová kell. Jelleme törhetetlen, gyémántkemény. Nem csak szavakban, de tettével is odaadta az életét valahol Segesvár és Fehéregyháza között a szabadságharcért, pedig ezt senki sem kívánta a világ legnagyobb költőjétől!
Micsoda verssorokat teremtett ennek a kicsi, szívós emberkének a hányatott élete, szenvedése, nélkülözése!
Ki tudná szebben megfogalmazni mindannyiunk földi sorsát:
"Elhull a világ, eliramlik az élet."
Petőfi úgy versel, ahogy mi lélegzünk. Írásai több embert vittek a hétszázezres magyar hadseregbe, mint Kossuth híres beszédei, vagy Széchenyi Hitel, Világ, Stádiuma. Bem fiaként szerette, tudta, hogy személyes jelentléte oroszlánbátorságot ad katonáinak.
Az 1848/49-es év Magyarország történelmének Szent István államalapításával egyenértékű, dicsőséges korszaka. Itt nem csak szabadságot és függetlenséget kellett teremteni, hanem egy elnyomorított, elmaradott Hazából egy korszerű polgári társadalmat is.
Milyen bámulatos hősöket termett akkor ez a magas föld! Széchenyi, Kossuth, Batthyányi, Vasvári, Jókai, Gábor Áron és sorolhatnám sokáig.
Soha így még nem fogott össze főúr, jurátus, paraszt és polgár. A hírhedt "turáni átok" – leszámítva egy-két kivételt – nem osztotta meg a magyart. És soha így még nem tündökölt a híre magyar bátorság, leleményesség, harciszellem.
Gondoljunk a hősök hőseire, a férfiak férfijaira, a magyarság színe-virágára: az aradi 13 vértanúra (Kazinczy fiával 14).
Hányan tudnánk megrendülés nélkül végigolvasni (egyáltalán hányan olvasták?) Damjanich vagy Lázár Vilmos utolsó levelét, amit a kivégzésük előtti utolsó éjszakán írtak?
Pedig egynéhányuk magyar sem volt. Leiningen-Westerburg Károly például egyenesen Viktória brit királynő sorai közé tartozott. Mind elkerülhették volna a megszégyenítő, gyalázatos akasztást, mind elmenekülhettek volna.
De nem tették!
Akár igaz, akár nem, hogy Vécsey, mint utolsó vértanú megcsókolta a már felakasztott Damjanich kezét egy régi harag megbocsátásaként, ezek előtt a Rendkívüli Férfiak előtt csak földig lehet hajolni.
Ma nyoma sincs az ilyeneknek. Puhány, szellemi trágyagödörben dagonyázó nemzet lettünk. Megmondom őszintén, én már azon is csodálkozom, hogy itt még magyarul beszélnek török, tatár, Habsburg, orosz, kommunista, liberálbolsevik megszállás után. Magyarul beszélnek, de már nem magyarok. Rabjai egy láthatatlan neoliberális világhatalomnak, amit egyszer valaki találóan "lopakodó gyarmatosítónak" nevezett.
Rabjai a TV-nek, szennylapoknak, szabadság helyett szabadságot hirdető "próféták"-nak.
Itt olyan észrevétlenül megy az agymosás, mint még soha a magyar történelem folyamán. Rég eltávolítva a magyart Istentől, múltjától, magyarságtudatától, hazaszeretetétől.
Itt minden hagyományos érték, ami ennek a tehetséges, bátor, szorgalmas népnek a Haza megőrzését jelentette, a feje tetejére állt!
Sokszor elgondolom, ha ma feltámadna a 14 aradi hős és végignézne elkorcsosult magyarjain, vajon szembe szállna-e újra száz csatában a halállal és hagyná-e magát felakasztani, mint egy útszéli rablót?
Sándorom, Te lángszemű, gyémántszívű, legnagyobb magyarok egyike, ezekért kellet leszúratnod magad egy puszta közepén, mint egy tulkot?
Ma még nagyobb külső- és belső ellenséggel néz szembe Magyarország. Ma még nehezebb harcot kell vívnunk, ha azt akarjuk, hogy "Rabok legyünk, vagy szabadok?" Talán nincs is a Világban ma nemzet, amely ne függene a tőzsdétől, a nemzetközi bankvilágtól.
Itt egy ilyen kis ország, mint mi vagyunk, csak furfanggal maradhat életben.
És persze, hittel!
Hittel Istenben, a dicsőséges ezeréves múltban, hittel a magyarság kreatív, innovatív, szorgalmas tehetségében, amit a mi kis maroknyi népünk már annyiszor bizonyított a Nagyvilágban.
Hittel kultúránkban, amely Wass Albert szerint igazi önazonosságát jelenti egy népnek, jobban, mint a politika, amit ide-oda fúj a szél. Mert, ha elveszítjük hitünket, elhagyjuk kultúránkat, nemzetünk nagyjai iránt érzett tiszteletünket, már csak egy lépés, hogy nyelvünket is elveszítsük.
Ez a magyar nép ezer éven át egy keresztény, jóhírű, megbecsült országot teremtett sok gond és baj között. Mindig voltak hősök, mártírok, vezéregyéniségek ebben a jobb sorsra érdemes Nemzetben.
Ezek az emberek adták a reményt mindig, hogy felálljunk a padlóról.
Becsüljük és tiszteljük őket mindenkor érdemeik szerint! És lakókörnyezetünk legszebb, legtöbb embert összegyűjtő pontján állítsunk nekik emlékhelyet!
Remélem, hogy attól az önkormányzattól, amely ilyen jól működő, tiszta, virágos, békés várost tudott teremteni, a dicsőséges múlt méltó ápolása sem áll távol, mert amilyen módon ünneplünk most odalent, az alvégen, az nem az igazi!
Ha már a régi helyen, a Szent István szobor mellett nem lehet, képezzünk ki egy kis térséget a Rubik-kocka helyén, elnevezve a teret Március 15-e térnek!
Emberek, szeressétek ezt a drága kis Magyarországot, mert máshol nincs számunkra hely!
Tisztelettel és szeretettel:
Kádár Tibor
Százhalombatta, 2017.05.23.