Dr. Kis Zoltán és Pályi Bernadett, az Országos Epidemiológiai Központ (OEK) virológusai tavaly áprilisban, illetve augusztusban töltöttek egy-egy hónapot Nyugat-Afrika járvány sújtotta övezetében, egy nemzetközi kezelési központban. Az OEK mikrobiológiai laborjának szakavatott munkatársaiként nem először vettek részt hasonló bevetésben.

Előadásuk során alapos tájékoztatást nyújtottak az Eboláról, erről az 1976-ban azonosított vírusról, amely eddig is okozott járványokat Afrikában, a jelenlegihez hasonló méretűt azonban nem. Az okok között egyebek mellett a népsűrűséget említették. A korábbiakban ugyanis olyan országokban ütötte fel a fejét a betegség, ahol elszórtabb, kisebb településeken élnek az emberek, és nem jellemző a folyamatos mozgásuk sem.

A 2013 decemberében kezdődött Ebola-járványban mára 23 ezer nyugat-afrikai betegedett meg, akik közül 9 300-an hunytak el. A betegség terjedésének megakadályozásába a világ szinte minden országa bekapcsolódott, így hazánk is eszközöket, valamint szakembereket küldött a veszélyeztetett régióba.

A hálózatszerűen felállított kezelési központokban és laborokban a nemzetközi orvos és biológus csapatok izolálják a fertőzésgyanús és fertőzött embereket, nyomon követik a fertőzés terjedését, kezelik a betegeket és közreműködnek a tájékoztatásban, a szokások – például a halotti szertartások - megváltoztatásában is.

Munkakörülményeik meglehetősen kemények, hiszen napi 14-16 órát dolgoznak kezdetlegesen berendezett és felszerelt munkahelyeken, forróságban vagy éppen szűnni nem akaró esőben, hadakozva az eszköz-, áram és vízhiánnyal, a rágcsálókkal, rovarokkal, nem utolsó sorban pedig a helyiek előítéleteivel, számunkra szinte elképzelhetetlenül rossz életkörülményeivel, sok esetben veszélyes előítéleteivel és szokásaival.

Afrikának ezen a részén a fehér ember feltűnése nem sok jót jelent. Szerencse, ha csak hűvös a fogadtatása. A magyar kutatók sokszor átélték a kollégáik vagy saját biztonságuk miatti indokolt aggodalmat, de a pozitív laboredmények is óriási lelki terhet jelentettek számukra, hiszen nem egy esetben már másnap elhunyt az érintett beteg. A napi 10 és 80 közötti vizsgálati anyag, amellyel találkoztak, többségében pozitív volt.

Pályi Bernadett és Kis Zoltán utólag némi fanyar humorral emlékezett az átélt megpróbáltatásokra. Úgy nyilatkoztak, aki szerint hazánkban kátyúsak az utak, annak el kellene látogatnia Guineába, ahol valódi út vagy "leszállópálya" csak a térképen létezik. A fiatal kutatók gyakorlatilag hipóban áztak a kint töltött hetek alatt, minden nap ugyanazt ették, és igen ritkán tehettek egy-egy frissítő sétát a szabadban.

Előadásukból kiderült, a statisztikai adatok alapján lecsengőben van az Ebola, de bármikor új erőre kaphat a fertőzéshullám valamely új körülmény hatására. A járvánnyal kapcsolatos legnagyobb kérdés jelenleg az, érdemes-e további, nagyon jelentős anyagi, eszköz- és humánkapacitást a térségbe irányítva mielőbb felszámolni a megbetegedés-sorozatot, vagy célszerűbb inkább a folyamatos elfojtására berendezkedni. A dilemma elsősorban gazdasági jellegű, a fehér ember ugyanis nem pusztán humanitárius okokból avatkozott be az Ebola terjedésébe Afrikában, hanem, hogy a járvány ne jelentsen veszélyt rá.