Mezőgazdasági munkák szerint ökrökkel szántó, vető, olajbogyót szüretelő, ló hajtotta olajpréssel dolgozó paraszt, disznókat makkoltató pásztor volt a helyi éghajlattól függően november jelképe. A hónap régi magyar neve: Nyilas hava, illetve a Nyilas hónap első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt.

November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november 1-jén megtartott Mindenszentek napját, mint a 2-án (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a IX. és X. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a VIII. században is közünnep volt.

November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat mutattak be az elhunytak tiszteletére. Amikor a kelta elem a francia egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét – persze átkatolizálva – áthozták a katolikus egyházi évbe is. A november 1-jei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a 2-án tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, név szerint nem emlékezik meg.

A Halottak napja főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Kr. u. 1000. évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak, hogy a szegény, fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely – főként szláv – vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és "hazajárjanak". Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak. Népi megfigyelések is kapcsolódnak ehhez a két naphoz: Mindenszentek napján, ha hó hull, márciusig nem olvad el, és a halottak napján eltett káposzta nem áll el.

November 11-e Szent Márton napja. Legismertebb ábrázolása egyik jócselekedetét örökíti meg. Ifjú korában tisztként szolgált a római hadseregben. Galliában, a téli hidegben egy hó alatt fekvő meztelen és sánta koldusra bukkant. Megszánta a szerencsétlent, és megfelezte vele katonai köpenyét. Ezt követően álmában megjelent neki Krisztus, vállán a koldusra terített fél köpennyel. E jelenetben Szent Mártont fehér lovon, katonatiszt öltözetben ábrázolják, amint kardjával épp kettéhasítja veres köpenyét, vagy a földön kuporgó, meztelen mankós embert takarja be vele. Később, püspök korában a jelenet majdnem pontosan megismétlődött nem kevésbé csodás következményekkel. Egy ízben szedett-vedett gúnyában misézett, mivel a templom kapujában egy didergő koldus kedvéért megvált a miseruhájától. A hüledező hívek szeme láttára egy tűzgömb szállt a feje fölé, és angyalok fedték be drágakövekkel kivert aranyujjassal csupasz karjait.

A Szent Márton lúdja voltaképpen egy régi római étkezési szokásnak, illetőleg hagyománynak továbbélése. Aesculapius ünnepén, amely éppen erre a napra esett, liba került az asztalra. Ismeretes az is, hogy a Capitolium lúdjai ébresztették föl a fáradt őrséget, amikor a gallok a várost éjszaka el akarták foglalni. Ehhez utólagos legendai magyarázatot is költöttek: Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen. Ezek azonban zajongásukkal elárulták, és így kénytelen volt a püspökséget elvállalni.

Mindezekből érthető, hogy Márton napjának – főleg Dunántúl – a frissen tömött, szépen kihizlalt lúd volt az ünnepi eledele. A szombathelyi egyházmegye kispapjai a szent patrónus napján hagyományosan Márton lúdját ettek és bort ittak rá. A búcsút a reformátusok is Márton lúdjával ünneplik meg, ami ősi hagyomány mellett szól.

November 25-éhez Katalin napjához férjjósló hiedelmek és praktikák kapcsolódtak. Ilyenkor szoktak vízbe tenni gyümölcságat, s ha az karácsonyra kizöldül, a kíváncsiskodó lánynak közeli férjhezmenetelt jósolt. A Katalin-napi időjárásjóslás is közismert: Ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, viszont, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog. Katalin napjával befejeződött az őszi bálok, lakodalmak időszaka.

Hónapunk András napjával záródik, aki Péter apostol fivére volt. Elsőként követte Krisztust. Életrajza szerint térítő útján eljutott a sztyeppén lakó szkíták közé is, ezért hagyományosan őt tekintik a "szkíták térítőjének". A hagyomány szerint X formájú kereszten szenvedett vértanúságot. Ez az andráskereszt, amely ikonográfiai ismertetőjele is egyúttal. Ez az időszak jelenti a disznóvágások kezdetét. Az András-napot követő vasárnap már advent első vasárnapja. Ettől kezdve táncmulatságot már nem illik tartani.

Ahogyan Pilinszky János A tél küszöbén című írásában olvasható: "És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra..."

Aki bővebben olvasna a népszokásokról, hagyományokról látogasson el a Hamvas Béla Városi Könyvtárba.

Kovács Edina

történész

Városi Archívum

Hamvas Béla Városi Könyvtár