1973-ban született Cegléden, tizenhárom éve él városunkban. Annak idején a Betafes Batta triatlon klub versenyzőjeként költözött ide, de amikor 2003-ban megszűnt a felnőtt szakosztály, a Budaörsi TK-hoz igazolt.

- Két évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára. Azt mondta, testneveléstanárnak, edzőnek készül. Úgy tűnt, lassan búcsúzik a versenysporttól, ehhez képest márciusban megnyerte az évad első nagy Ironman versenyét a mexikói Los Cobosban.

- Hát, erről nem tehetek! Olyan ez, mint a takarékbank, ha húsz évig befektet az ember, az sokáig kamatozik. A mostani eredmények az előző húszévi munkámnak köszönhetőek, meg talán annak is, hogy kevesebbet edzek, kicsit mást is csinálok, fejben pihentebben állok oda egy-egy verseny elé. Miért fejezném be? Csak a társadalom nevelte belénk, hogy bizonyos korban illik visszavonulni bizonyos dolgoktól, de a triatlonban harmincas-negyvenes az élcsapat, sokan pedig ebben a korban kezdik el, mert egzisztenciálisan már megengedhetik maguknak. Az ironmanek világa felnőtt világ. Nem fiatal szervezetnek való, mert a távokat nem elég túlélni, jól is kell csinálni, ha nyerni akarsz.

- Fejben dől el?

- Nagyon sokat jelent a tapasztalat, hogy az ember tudja, mi működik, hogyan kellene összerakni a teljesítményt. Most lépek be a szenior korosztályba, de jobban szeretem a master elnevezést, mi ugyanis nem veteránok leszünk, hanem mesterek. A hosszú edzésekhez persze már kevesebb a motivációm, de nem is erre van szükségem, hanem egy kicsit többre a normális életből. Tavaly május óta tanítok óraadóként, a szünetek miatt jól összeegyeztethető a versenyzéssel. Először kicsit mulatságosnak találtam, hogy éppen a gyógytestnevelést kaptam, ám, ahogy mondani szokták: innen szép nyerni! Nagyobb a küzdelem, de a sikerélmény is. Eleinte borzasztóan elfáradtam, mert a gyerekek szívják az energiát, mostanra viszont elkezdtem élvezni, kialakult velük a személyes kötődésem, és rájöttem, mennyire hálásak a figyelemért, még akkor is, ha az éppen kiabálásban nyilvánul meg.

- Végül mégis pedagógus lesz önből. Korábban azt mondta, annak született.

- Egyelőre a pénzdíjas versenyekből élek, ez az üzleti vállalkozásom. Sokan rám is csodálkoznak, kérdezik: mi történik, ha nem nyerek? Előfordulhat, de minden üzletben van kockázat. A márciusi mexikói Ironmanre például 300 ezer forintért jutottam ki, és úgy kalkuláltam, a hatodik helytől térül meg a befektetésem. A matematika fontos. Ötven-hatvan nő versenyez az én szintemen. Böngésszük az internetet, a rajtlistákat, és ha tudjuk, kikkel indulunk együtt, azt is kiszámolhatjuk, nagyjából hányadik helyre futunk be. Érhetnek persze meglepetések, időjárási, technikai problémák, évente egyszer-kétszer bukom, kilencven százalékban viszont nyereséges vagyok. Április 21-én például egy thaiföldi versenyen indulok, amit egy gazdag magánember szervez. Brüsszeltől fizetik az utazásom, a szállásom, az étkezésem, és mindezt megkapja mintegy tíz-tíz férfi és nő elit induló. A vicces az, hogy mások nem is nagyon lesznek. Hogy mi ebben a biznisz? Ahol sikerül beindítani egy-egy versenyt, ott az amatőröktől 5-600 dolláros nevezési díjat is elkérnek. Bíznak a sportturizmus fellendülésében is. Mit csináljunk holtszezonban Mexikóban? Rendezzünk triatlonversenyt! Olyan, mint a Vesztegzár a Grand Hotelben.

- Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha profi pókerjátékos lenne.

- Kicsit olyan is. Lerakják elénk az asztalra a halom pénzt, mindenki mosolyog, jó fejek vagyunk egymással, de csak addig, amíg el nem dördül a startpisztoly. Azután nincs kegyelem. Ez a mezőny nem olyan virágszálakból áll, akik elsírják magukat, ha valami nem sikerül.

- Egy csomó megható sztorit olvastam triatlonversenyzőkről, akik kirángatják a társuk bicaját az árokból.

- Azok az amatőrök, akiknek van erre idejük. Nálunk a lemaradónak odavetett vigasztaló szavak inkább a pszichés hadviselés részét képezik, az erőt jelzik, mert aki minket előz meg, annak biztosan nem kiabálunk oda, hogy "Brávó, csak így tovább!" Persze, nem test a test ellen küzdünk, da a szabályos keretek közé sok apró trükk befér.

- Azt írták, Mexikóban elvesztette az időmérő chipét, így az ellenfelei nem taktikázhattak, mert nem tudták, merre jár.

- Ez nem igaz. Mindig a szállásomon szoktam felvenni a chipet, de ezúttal eltértem a rutintól, és a rajt előtt három perccel vettem észre, hogy nem vittem magammal. A húsz év alatt nem fordult velem elő ilyen. Megkocogtattam egy szervező vállát, akinek körülbelül ez volt akkor a legkisebb gondja. Az arcára volt írva: "Jézusom, itt egy hülye nő, aki máris elhagyta a chipét!", de az úszás után már egy tartalékchippel fogadtak. A versenytársaim, akikkel együtt rajtoltam, végig láttak.

- Mit csinált, mielőtt triatlonozni kezdett?

- Versenyszerűen semmit. 17-18 évesen indultam, akkor tanultam meg úszni is, aminek a mai napig érzem a hátrányát. A battai gyerekeknek ingyen van az uszoda, sokan mégsem járnak az órára, amiért nagyon haragszom, mert minden sportágban fontos, a gerincükről nem is beszélve. Más szemszögből előnyös is volt számomra a viszonylag kései kezdés. Ha ugyanis egy öt éves gyereket elkezdenek triatlonban versenyeztetni, kimarad a gyerekkora, ráadásul húsz évesen abba is fogja hagyni, mert ennyit tud mentálisan rászánni.

- Hátha nem minden olvasó tudja: az Ironman 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és 42,2 kilométer futásból áll. Mi játszódik le közben az ember fejében?

- Az első órákban folyamatosan magamra figyelek: jól vagyok-e, kell-e ennem, innom, de a kerékpározás végére elfáradok, és onnantól a versenyláz, a vadászösztön, az adrenalin hajt. Ha látom, hogy közel kerültem a célomhoz, van esélyem nyerni, az olyan számomra, mint a fájdalomcsillapító.

Ha fáj valamim, és nem is megy a verseny, akkor időben el kell döntenem: kisebb erőbedobással, edzésként veszek részt, vagy egyáltalán nem. A testemből élek, nem koptathatom a lábam, nem égethetem magam szénné feleslegesen. Ha feladom, hetekig emésztem magam, ugyanakkor inspirál is. Néha a kudarcokból többet építkezik az ember, mint a pozitív tapasztalatokból.

- Meddig élhet valaki a triatlonból?

- Natasha Badman hatszoros világbajnok 47 éves és legutóbb hatodik lett a VB-n. Nem azért, mert kevesebbet tud, mint harminc évesen, hanem, mert ennyit fejlődött a mezőny. Úgy néz ki, hogy aki karban tartja a testét és genetikailag alkalmas rá, nagyon sokáig képes triatlonozni. Rengeteget fejlődtek a vitaminok, az orvostudomány, általában nőtt az átlagéletkor és ezzel együtt kitolódott a sportolók teljesítőképessége is. Ráadásul ez olyan sportág, amely nem egyoldalúan terheli a szervezetet, mint a futás. Tavaly Havain extrém párában, melegben, szélben egy nyolcvankét éves apáca is teljesítette az Ironmant.

- Fontos a csapat?

- Húsz év sok volt a "hosszútávfutók magányosságából", szívesebben megyek edzeni a fiatalokkal, a velem egykorú versenyzőtársak ugyanis már nincsenek a szakosztályban. A húsz évesek felfrissítenek, ugyanakkor felelősséget is érzek, nem bírom megállni, hogy ne javítsam ki a hibáikat. Itt, Százhalombattán is sokan triatlonoznak, össze kellene fogni őket, de amíg ennyit utazom, nem vállalkozhatom erre. Nyugat-Európában mindenki sportol, az USA-ban nem lehetsz menő üzletember, ha nem vagy ironman. Nekünk még kell egy kis idő, hogy feleszméljünk és észrevegyük, miközben hajtjuk a melót és a pénzt, felőröljük magunkat.

- Kiről olvasna a következő Sportréban?

- Remek sportembernek tartom Barta Istvánt, aki a hazai triatlon alapítói közé tartozik. Kihagyott pár évet, de most, ötven évesen újrakezdte.