Amikor Európában elhallgattak a fegyverek, az apa Amerikába indult, hogy ott teremtsen új egzisztenciát magának és családjának. Az anya három gyermekével hazatér Magyarországra. Mire az apának sikerült megvetnie lábát Venezuelában, legördült a vasfüggöny. Az anya többszöri kiutazási kérelmét elutasították, csupán 1956-ban, egy nappal a szovjet intervenció előtt léphették át a határt…

Gazsó Enikő szociológiát és filozófiát tanult a caracasi egyetemen, de egyik mesterségét sem gyakorolta. Korán férjhez ment, így élete jelentős részét gyermekeinek szentelte. Férje szintén magyar származású, ügyvédi irodát vezet a fővárosban. Hogy mivel foglalkozik most Enikő? „Magyarkodom” – mondta. Mosolyában némi lemondást és keserűséget is felfedezni véltem. Majd beszélni kezdett az ottani magyar kolónia múltjáról és mindennapjairól.

Venezuela valamikor befogadó ország volt, spanyolok és olaszok tízezrei kerestek itt boldogulást. A bevándorló magyarok helyzete – talán a nyelv idegenség miatt is – nehezebb volt. Ösztönösen csoportosultak, segítették, támogatták, biztatgatták egymást. Korábban egy helyiséget béreltek összejöveteleikre, majd pénzüket összeadva 1963-ban telket vásároltak, amelyre aztán felépítették a Magyar Házat, ahol ő azóta is tevékenykedik. Becslése szerint négy-ötezer magyar él Venezuelában, negyedük a fővárosban. A Magyar Házat mintegy nyolcvanan látogatják rendszeresen, a vallási- és nemzeti ünnepeken viszont többszázan.

Az összezártság miatt hamar kialakult egyféle kolónia-szindróma, ezért öröm számukra, ha magyarországi vendégeket láthatnak vendégül. Szeretettel fogadták tavaly ősszel Forrás táncosait, akik egy venezuelai fesztiválon vettek részt. Ennek a találkozásnak köszönhető, hogy Enikő szerepet vállalt a battai fesztiválon, a kolumbiai együttes tolmácsaként. Amint mondta, „nem tudta volna elviselni”, ha nem kapott volna valamilyen feladatot a Summerfesten.

A Magyar Ház, egyesületeknek is otthont ad. Magyar nyelvű óvoda, hétvégi iskola és cserkészegyesület működik benne. Annak keretében működik a tánccsoport is. A cserkészek bonyolítják le az ünnepségeket, a fesztiválokat, tánccsoportot is működtetnek. Enikő tizenöt éven át a Ráskay Lea nevét viselő női cserkészcsapat parancsnoka volt, de azóta is szinte minden munkát elvállal. Társaival ebédeket, vacsorákat készítenek a neves ünnepekre, adományokat gyűjtenek a Magyar Ház javára. A női cserkészcsapattal, 1993-ban Magyarországra, 2000-ben az erdélyi Görgényüvegcsűrre látogattak el. Felkeresték azt a vadászházat, ahol Wass Albert, A funtineli boszorkány című regénye játszódik. „Valóságos csoda volt számunkra – mesélte – hogy az üvegcsűriek a román tengerben is megőrizték magyar anyanyelvüket. Bár tökéletesen beszélem a spanyolt, csak magyarul tudom mondani az unokámnak, hogy kicsi csillagom, bogaram”.
Próbálta gyermekeibe oltani az anyanyelv szeretetét, 1975-től évente hazahozta őket egy-két hónapra. Mivel azonban egyikük sem kötött magyar házasságot, családjaik asszimilációja már megállíthatatlan, a családban már inkább spanyolul beszélnek. A beolvadás másik okát a venezuelai gazdaság lejtmenetében látja. 1974-ben a kőolaj árrobbanásától csodát várt az ország, de a kormány a bőség zavarában túlköltötte magát, majd hibát hibára halmozott. Most a spanyol és olasz bevándorlók leszármazottai inkább kifelé igyekeznek az országból, a magyar bevándorlás pedig teljesen befejeződött.

Bár sejti a Magyar Ház sorsát, azért tovább dolgozik. Amint mondta – mást amúgy sem tehet. A honvágyat is felemásan élik meg. Valahogy úgy, hogy onnan is haza jönnek, innen is haza mennek. Legalábbis az első generációsok. Mert a gyermekek és unokák már ezt is másként érzik.