Még ma is ellentmondásosan viszonyul a társadalom az egykor országépítőként tisztelt majd rendszerellenségként megbélyegzett főnemesekhez. Hogyan lehet kigyógyulni a történelmi traumákból? Egyebek mellett erről is szó esett a Barátság Kulturális Központ új programsorozatának első állomásán. Gróf Széchenyi István leszármazottaival Szigetvári József beszélgetett.
A "vendégszékekbe" Széchenyi Tímea és három – többé-kevésbé felnőtt – gyermeke: Viktória, Kinga és Márk érkezett. Valamennyien a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István vér szerinti rokonai. A beszélgetés azonban nem székeken, hanem kényelmes kanapékon folyt, miközben a közönség teázhatott és be is kapcsolódhatott a társalgásba.
Szigetvári József elmondta, hogy a következő találkozókat Erkel Ferenc leszármazottaival, Schaffer Erzsébet Pulitzer-díjas újságíróval, valamint Borbás Marcsi televíziós műsorvezetővel tervezi. Szeretne olyan tartalmas, színes személyiségeket bemutatni, akik értéket teremtenek tevékenységükkel, életükkel.
Széchenyi Tímea elmesélte, hogy szüleit és nagyapját az ötvenes években kitelepítették a lábodi kastélyból, és mindenüket elvette az állam. Ennek ellenére sosem hagyták el Magyarországot. Édesapja sosem zárta be az ajtót, talán, mert tudta: illúzió, hogy az bármitől is megvéd, és sosem épített házat, talán mert nem akarta, hogy megint elvegyék az otthonát. Kocsmáros lett, korán meghalt, az átélt traumáról sosem beszélt. Tímea csak felnőttként értette meg a viselkedését.
Beszélt arról a félelemről, megbántottságról és sértettségről, amelyet szerinte nemcsak ő, hanem a család és talán a többi méltatlanul üldözött, mellőzött, feledett történelmi leszármazott él meg. Úgy véli, mindezt "rendbe kell tenni", "vissza kell térniük a nemzetbe." A 2013-ban létrehozott Gróf Széchenyi Család Alapítvány tavaly elindította a Történelmi Magyar Családok Emléknapját, amelyet minden évben június 2-án szeretnének megünnepelni. Kicsi és szimbolikus lépés a történelmi családok mindezidáig elmaradt rehabilitációja és reintegrációja felé, de Tímea szerint valahol el kell kezdeni.
A legnagyobb magyar mintegy húsz hazánkban élő örököse számos egyéb tevékenységgel is követni szeretné elődeit a nemzetépítésben. Vállalkozói díjat hoztak létre, fotó- és rajzpályázatokat hirdetnek a gyerekeknek, a középiskolások aktív bevonásával, éppen városunkban hirdették meg a Stádium Díjat a tudomány, a kultúra és a közélet területén kiemelkedő személyiségeknek, legújabban pedig országos gyermeknéptáncnapot szerveznek a Hősök terére az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület és Szigetvári József segítségével.
A hangulatos és eredeti élményt nyújtó beszélgetés során a komoly és olykor szomorú témák mellett számos érdekesség és vidám történet is elhangzott. Kiderült például, hogyan csempészte haza Széchenyi az angol ipari védelem alatt álló gázlámpát és vízöblítéses vécét Magyarországra. Szóba került a mai magyar társadalom ellentmondásos viszonyulása a történelmi nevekhez. Széchenyiék származását ugyanis nemcsak az iskolatársak "nem hiszik el", hanem a közélet, a tudomány legmagasabb köreiben is sokszor megkérdezik tőlük: "Maguk élnek?"
Előkerültek régi és mai "családi fotók" és számos derűs, szeretnivalóan emberi részlet gróf Széchenyi Istvánról és a család többi, régi és ma élő tagjáról is. Ahol pedig fiatalok vannak, ott életkedv is van, és a múlt árnyai mellett fényesnek tűnik a jövő. Így vált a Széchenyiekkel töltött este időutazássá, amely során sajátos, újszerű megvilágításba került a történelem, a jelen és a jövő is, miközben ahhoz is közel kerültünk, hogy megértsük: az idősíkok valójában szétválaszthatatlanok. Élő emberek kötik össze őket, olyanok, mint gróf Széchenyi István, vagy mi magunk. És miként ő megtette, mi is megvalósíthatjuk, amit elképzelünk.