Befordul hát a zöldséges részlegbe, már messziről látni a táblát: baráti ár, mindössze hatvankilenc forint kilója. Az élet azonban még ott is tartogat meglepetéseket, ahol nem számítunk rá. Répa nincs. Az árat hirdető tábla alatt üres ládák ásítanak, az egyikben két fonnyadt gyökér árválkodik. A vevő nem akar hinni a szemének: tüzetesen átvizsgálja a polcokat, és elégedetten állapítja meg, hogy nagy a bőség. Közel hétszáz forintos szőlő, ananász, avokádó, méregdrága padlizsán, nem kevésbé megfizethetetlen brokkoli, távoli országból származó, sárga szilva, sötétlila nektarin, darabra mért paprika, haragoszöld uborka, fólia alatt érlelt paradicsom annyi van, hogy akár Dunát is lehetne rekeszteni velük, de répának nyoma sincs.

Nem létezik, hogy egy bevásárlóközpontban ne legyen sárgarépa. Biztosan csak elfogyott a kinti készlet, ki kellene hozni a raktárból. Ekkor tapasztalja meg a vevő, milyen a plázamagány. Az egész zöldségesreszorton nem talál eladót, kísérletet tesz a pult mögött álló alkalmazottaknál, de azok csak a vállukat vonogatják: nem tudják, kihez tartozik, arról pedig végképp fogalmuk sincs, merre lehet az illetékes.

A vevő most már példa értékűnek tekinti az előállt helyzetet, és úgy érzi, állampolgári, sőt, emberi jogai forognak kockán. Föl-alá kóvályog a bevásárlókocsijával, mígnem felfedez egy főnök-gyanús embert, akin nincs kabát, tehát nem a külső világból való, ráadásul kitűzőt is visel. Nekiszögezi hát a kérdést: van répa, vagy nincs?

A kérdezett megbocsátó mosollyal vezeti a vevőt a zöldségesrészhez, arcán ott ül a meggyőződés, hogy ezek a vásárlók semmit sem találnak, ám hamarosan ő maga is látja, hogy valóban nincs répa. Semmi baj – nyugtatja meg a vevőt -, mindjárt intézkedik. Előveszi a mobilt, értekezik valakivel: akkor ki kellene írni, hogy átmeneti készlethiány, nem? – kérdezi, de nyilván ez lehetetlen, mert így folytatja: értem!

A vevő kap egy udvarias útbaigazítást: jöjjön el holnap. Mondhatnák azt is, főzzön valami mást.

Vagy esetleg menjen el egy másik üzletbe.