Mágneshorgászok találták meg a Dunában azt az egykori téglagyári csillekocsit, amit – Szabó Gábor óvárosi képviselő javaslatára – az Önkormányzat ipartörténeti emlékműként állított ki, illetve felavatott november 11-én. Az eseménynek aktualitást adott, hogy a gyárban 100 évvel ezelőtt, 1924-ben indították újra a termelést.
Az ünnepségen Török Sándor alpolgármester felidézte, hogy a Freiberger Dávid által 1893-ban alapított gyár 1896-ban kezdte meg működését. Az akkor mintegy 1000 fős településen és környékén ez volt az egyetlen, ipari munkát biztosító létesítmény. A közeli löszös domb adta az alapanyagot, úgy, hogy a földet lerobbantották a falról. A domb másik oldalán volt az érdi téglagyár, az azonos felhasználási anyag ellenére azonban a battai tégla sokkal jobb minőségű volt, a szakszerűbb égetésnek köszönhetően.
A cég szépen prosperált, amit egy 1916-os felhőszakadás tört meg. A lezúduló csapadék ugyanis elöntötte az égetéshez használt kemencét, ami berobbant, ennek következtében pedig összeomlott a főépület. A gyárat újjáépítették, és éppen 100 éve, 1924-ben indították be ismét a termelést. Újabb leállás következett az 1929-es gazdasági válság nyomán, és csak 1932-ben indult újra a termelés.
A gyárat azután 1942-ben megvette egy székesfehérvári építész, innentől a "Lázár János Tetőcserép és Gőztéglagyára" nevet viselte a telep. A cégnél mintegy 200 munkás dolgozott, teljes családoknak jelentett biztos megélhetést az itteni munka. A területhez fürdő, kultúrház, tornácos szolgálati lakások is tartoztak, a szállításhoz saját kikötőt üzemeltettek, sőt volt téglagyári focicsapat is.
Az államosítás nyomán a gyár 1949-től "Budai Tégla- és Cserépipari Vállalatként" működött 1990-ig.
(A bezárás elkerülhetetlen volt, miután a Dunamenti Hőerőmű és az olajfinomító megépülésével a munkások száma jelentősen megcsappant, sokszor már alkalmi munkásokkal kellett pótolni a létszámot – a szerk.)
A téglagyár sok százhalombattai lakos életének meghatározó helyszíne volt, a dolgozók kiváló közösséget alkottak. Ezt Török Sándor is megtapasztalta, amikor erőműi főállása mellett munkát vállalt a gyárban a ’70-es évek elejétől. Mint mondta, még az is lehetséges, hogy a most kiállított csillét is tolta, miután megrakták azt a híresen jó minőségű téglával.
Emlékeztetett, hogy a város – miután megvette a területet – ipari védettség alá helyeztette volna a megmaradt gyárépületet, az illetékes hatóság azonban ezt nem tartotta szükségesnek, mondván, hogy sok, ennél jobb állapotú hasonló egykori épület van országszerte.
Török Sándor köszönetet mondott a megtalálóknak, illetve Szabó Gábornak az emlékműként való kiállításra tett javaslatáért.
Vezér Mihály polgármester felidézte, hogy az Önkormányzat a ’90-es években megvásárolta egy magánszemélytől a területet. A pénzügyi lehetőségekhez mérten mindig gondot fordítottak a veszélyes omlások megszüntetésére. Szeretnének majd akár pihenőparkot kialakítani, azonban 100 millió forintos nagyságrendű forrást igényelne a teljes elbontás, illetve a keletkezett hulladék elhelyezése. A területet a hatóságok végül régészeti védelem alá helyezték, így nem szabad 30 cm-nél mélyebb ásást folytatni, valamint tilos az építkezés is.
Szabó Gábor képviselő szintén köszönetét fejezte ki a mágneshorgászoknak –, Kővári Gábor, Bocsor Bence, Karácsony Máté, Závodszky Ádám – amiért két évvel ezelőtt megkeresték a tárggyal, felismerve, hogy a csillének nem a vastelepen van a helye. A képviselőben már ekkor megfogalmazódott a műemlékállítás gondolata, amit azután a városvezetés is támogatott – köszönet érte.
Lapunknak szólt arról is, hogy a csille szakszerű, gondos leápolását, festését egy névtelenséget kérő százhalombattai vállalkozó végezte el.
Lukács Bernadett képviselő a Hírtükörnek személyes kötődésként elmondta, hogy a gyárban dolgozó nagymamája szolgálati lakásában született, miután családja is ott lakott. Elköltözésükig gyermekkora 10 évét a környéken töltötte, nagyon sok szép emlék fűzi a völgyhöz. A kerítéshez szaladva mindig áhítattal nézte a bent közlekedő kisvonatot, amit ő csak "kismukinak" hívott, de nagyon szerettek barátaival agyagozni, illetve labdázni is a buszmegállóban.
Horváth Julia képviselő lapunknak felidézte, hogy édesapja 1966-tól 1982-ig dolgozott a Téglagyárban. Sokszor mesélt neki sokrétű, rendkívül megerőltető munkájáról; szinte minden területen kipróbálta magát, a többi között volt kihordó-behordó, kulis, de önkéntes tűzoltó parancsnokként is tevékenykedett. A megtalált csillekocsi – a Téglagyár és a falu szimbólumaként –, kiállítva méltóképpen őrzi a múlt számos emlékét – fogalmazott.
