ROBIN, A SZÁJHŐS - Állati dolog

Mai szapora szómenésemet indukáló halmaz egy kicsit a „kényes téma” kategóriájába sorolandó. Hiszen a halmaz maga a kupac, amit a kutya a biológiai felépítéséből adódóan, a bevitt táplálék végtermékeként maga után hagy. Ez esetben is elmondhatjuk, itt a téma valóban az utcán hever. Amikor egy határozott lépéssel rátalálunk, olyan blődségekkel hitegetjük magunkat, hogy szerencsénk lesz, miközben undorodva kapirgáljuk talpunkról házi kedvenceink ürülékét. De kérdem én, hogy az emésztés folytán keletkező, erősen stimuláló szagú, jellegzetesen amorf alakú produktumnak mi köze van – mondjuk – a lottószámokhoz? Személy szerint inkább a pech kategóriájába sorolom, cipőm és az előzőekben már részletezett termék szoros találkozását, mert – ismereteim alapján – az ősi mondás pont erre a helyzetre illik a legjobban, miszerint – valaki nagy sz…ban van. Ezért én ilyenkor általában meglehetősen profán jelzők közepette, egy hétpróbás cigányasszonyt is megszégyenítő átkok sorát küldöm az ürülék gyártójára és annak üzemeltetőjére, aki merő lustaságból és nemtörődömségből a kupacot a parkban hagyta. Kíváncsi lennék, a tisztelt gazdák mit szólnának ahhoz, ha levinném magamat a parkba sétálni és bohó játszadozásból megállnék mellettük, letolnám a gatyámat és potty… Aztán ott hagynám mint eb a … de ezt úgyis tudják, nagyon fel lennének háborodva. Néha próbálom magamat meggyőzni olyan botorságokkal, hogy biztos nem látta a gazdi, hogy kis kedvence mikor és hova ejtette, néha csöppnyinek a legjobb szándékkal sem mondható terhét. De a múltkoriban egy középkorú hölgy erre is rácáfolt. Történt pedig, hogy egy szép napos délelőttön főhősünk és a kotoréka városunk hervatag zöld gyepét taposva, kisebb egészségügyi séta közepette megállva, nagydologba kezdtek. Persze csak egyikük, a másik, a „gazda” jelzőre hallgató homo sapiens az automata póráz másik végén fürkésző tekintettel leste kis kedvencét. Látszott, hogy nagyon szurkol neki. Biztos ilyen empatikus alkat. Mikor a kis tündi-bündi abbahagyta a kakikálást, akkor következett be az, aminek e sorok születésüket köszönhetik. A hölgy zsebében hosszan kutakodott, majd papírkával a kezében közelített a helyszín felé. Bevallom, jóérzés öntött el, hisz eddig én e városban olyat nem láttam, aki felszedte volna kutyája után, amit az csinált. Hiszen, ahogy azt már kifejtettem, ha a kutya nem tenné, akkor kicsattanna, meg kell ezt oldani. Csak az nem mindegy, hogy hova. De hát itt a kezünkben a megoldás, azoknak a bizonyos európai együttélési normáknak a kulcsa: a kutyacsomag, vagyis amit a kutya nyomán csomagként kidobunk. De eufóriám nem tarthatott sokáig, hamar a mai nagy magyar ugaron találtam magam. Hiszen a hölgy kezében a papirkával nem a kupacot vette célba, hanem annak alkotóját, annak is a csendesebb, úgymond fogatlan végét, és néhány szakszerű mozdulattal, kitörölte azt. A kutya meglepetésén túl csak az enyém volt nagyobb, mely a következő percekben mérhetetlen felháborodásban csúcsosodott ki. Nem a kutya hátsójának a tisztítása képezte skandalumom tárgyát - tőlem akár… – hanem, hogy az erre a célra szolgáló kis kendőcskét laza mozdulattal a szennyezett papírt a homokozóba dobta, majd – mint aki jól végezte dolgát – hazafelé indult. Ahogy azt mondani szokták, én se köpni, se nyelni nem tudtam, csak valami gyomortáji émelygést éreztem, miközben döbbentem álltam.