1964-től három évig Moszkvában, a Lomonoszov Egyetem Keleti Nyelvek Intézetében tevékenykedett és szerzett kandidátusi fokozatot. Hazatérve az MTA Afro-Ázsiai Központja, majd ennek megszűnte után a Világgazdasági Kutató Intézet munkatársa volt nyugdíjazásáig. Ott szerezte meg a nagydoktori fokozatot. Rendkívül sokat dolgozott: közel negyven könyv, másfélszáz tudományos történelmi tanulmány, kétszáznál több ismeretterjesztő cikk, több száz rádióelőadás fűződik a nevéhez, emellett társszerzőként működött közre mintegy húsz kiadvány megjelentetésében. Tudományos könyvei közül több külföldön is megjelent, például francia és japán fordításban.

„Azért vagyunk történészek – nyilatkozta egyszer -, azért adta Isten a kezünkbe a levéltár kulcsát, hogy menjünk be oda, ássuk be magunkat a történelembe, és mondjuk meg, hogy volt.” Meggyőződése volt, hogy a kutatás nem önmagáért való dolog, az eredményeket közkinccsé kell tenni. Nem mindegy, hogy hol és hogyan, mert – mint mondta – húsz ember számára sem írni, sem beszélni nem érdemes.

Azt vallotta, a történész legfontosabb feladata, hogy felkutassa az igazságot. Azért írta meg Madách Imréről szóló művét, hogy levéltári dokumentumokkal támassza alá: Madách nem bújt el az 1848-as forradalom elől, hanem betegen is részt vállalt benne. „Ezek nem irodalmi kérdések – mondta -, hanem morális, nemzeti és hazafiúi kérdések, hiszen a magyar irodalomnak két, világirodalmi mércével mérhető nagy alakja Petőfi és Madách. Nem mindegy, mit gondolunk róluk.”
A történelmi igazságszolgáltatás szándéka vezérelte, amikor Magyar László afrikakutatóról írt életrajzi művet, arról a tudósról, akit a nemzetközi tudományos élet elismert, a magyar történészek pedig igyekeztek megfeledkezni róla. Nagy eredménynek tartotta, hogy a település, ahol született, felvállalta Magyar Lászlót, szobrot állítottak neki a dunaföldvári vár udvarán. Más magyar afrikakutatókról is írt: Zimmermann Istvánról, aki a zambezi misszióban megteremtette az írásbeliséget, lefordította a bibliát és tankönyveket adott ki, bekapcsolva ezzel a törzset a világ kulturális vérkeringésébe. Foglalkozott Menyhárt Lászlóval, aki botanikusként elérte, hogy azon az afrikai területen, ahol dolgozott, megszűnt az éhínség, mert olyan növényt honosított meg, amely elviselte a klímát és táplálékot biztosított a lakosságnak. Krizsán László szerkesztésében jelent meg Sas Flóra naplója, az erdélyi árva lányé, akit rabszolgapiacon vásárolt meg Samuel Baker angol mérnök. A kutató feleségeként részt vett társa afrikai útjain, naplója a gyarmatosítás történetének hiteles forrása.

A professzor hitvallása volt, hogy a jelen a múltban gyökerezik, és ha megismerjük a múltat, az a mához is közelebb visz bennünket. Ezért végzett szívesen helytörténeti kutatásokat. Százhalombatta múltját is felderítette, levéltárakból ásta elő azokat a dokumentumokat, amelyek feldolgozásával fény derült a város gazdag történelmi múltjára. A múlt értékeinek népszerűsítése volt a célja a 2006-os évre szóló Százhalmi Kalendárium megjelentetésének, amely a Hamvas Béla városi Könyvtár és Dr. Krizsán László közös munkája. A Százhalom százados krónikája című könyve 2001-ben jelent meg, nem sokkal később hozzákezdett a folytatáshoz. A kutatást és a Száz év Százhalombatta múltjából című kötet összeállítását elvégezte, a könyv a nyomdába került, de megjelenését már nem érhette meg a szerző. Április 3-án este, otthonában érte a halál.
Barátai és tisztelői április 26-án délután két órakor vesznek búcsút tőle a százhalombattai temetőben.