Egy pár fekete színű női bokacsizma áll az események középpontjában, amelyet T úr vásárolt a városban lévő M ruházati üzletben a felesége számára. Meglepetésnek szánta, örömet akart szerezni vele, de nem sikerült. Hogy miért nem volt elégedett a feleség a vétellel, az nem egyértelmű, legalább is mi kétféle előadásban ismertük meg a történetet. A változatok között vannak azonosságok, így mindkettőben szerepel az ominózus cipő, a szereplők is azonosak, de mutatkoznak eltérések is.
T úr szerint baj volt a bokacsizmával. A bajt sajnos csak otthon vették észre, nevezetesen azt, hogy a lábbeli felületén egy törés látható, amelyet a vevő megítélése szerint valamilyen durva behatás okozhatott, például az, ha valaki tűsarokkal megtiporta azt. Miután felfedezték a hibát, úgy döntött a családi tanács, hogy T úr menjen vissza M üzletbe és tegye semmissé a vásárlást, azaz kérje vissza a bokacsizma árát.
T úr neki is vágott az útnak, ami már önmagában is nagy megpróbáltatás volt, ugyanis T úr Dunafüreden lakik, így M üzletet csak hosszas gyaloglással közelíthette meg. A boltban előterjesztette a problémát, az eladó viszont nem mutatott együttérzést, nem látta indokoltnak, hogy visszafizesse a pénzt. Szó szót követett, végül T úr kitartása elnyerte jutalmát, a bokacsizma visszakerült a boltba, az árát visszafizették. A csere végeztével azonban – T úr elmondása szerint – az eladó azzal köszönt el tőle, hogy nem szeretné még egyszer meglátni az üzletben.
Az éremnek persze két oldala van, lássuk, hogyan hangzik a történet az eladó tolmácsolásában: a hölgy jól emlékszik az esetre, elő is vette a kérdéses ruházati cikket, amelyen hosszas keresés után sem találtuk meg azt a hibát, amely lehetetlenné tette volna a viselését. Végül az eladó mutatta meg azt a kis ráncot, amely valójában észrevehetetlen, sem esztétikai, sem pedig funkcionális hibát nem jelent. Szerintünk sem. Az eladó elmesélte, hogy T úr cseréről hallani sem akart, ragaszkodott a pénz visszafizetéséhez, és kitartóan bizonygatta, hogy az áru hibás. Az eladó szerint meggondolta magát a vevő, előfordul ilyen, és ha nem azt mondja, hogy a cipő viselhetetlen, hanem például azt, hogy a feleségének nem tetszik, valószínűleg visszavették volna az árut, még akkor is, ha nincs az üzletnek ilyen kötelezettsége. Emberek vagyunk – mondta az eladó, és hozzátette: mindenkivel előfordulhat, hogy megvesz valamit, aztán ráébred, hogy nem kellett volna. A csere után – az ő emlékezete szerint – azt mondta: köszönjük szépen, ilyen vásárlóra nincs szükségünk. Addigra már eléggé ideges volt – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Eszembe jutott az egyszeri lány, aki az édesapjának cipőt vásárolt a születésnapjára. Amikor hazaért vele, az apa láthatóan idegenkedett a lábbelitől, afféle cúgos fazonú volt, túlságosan zárt, nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogja hordani. Töprengett a lány, hogy mit tegyen, hogyan szerezze vissza a cipő árát. Visszavitte a 42-es cipőt az áruházba, és azt mondta: őt csak megbízták a vásárlással, és nem jól hallotta a számot, valójában nem 42-es, hanem 47-es kellett volna. Biztos volt benne, hogy ilyen nagy méretű cipő nem is létezik. Tévedett. Kihoztak egy hatalmas férficipőt, aminek láttán az egyszeri lány elsírta magát, és végül őszintén megmondta, mi a baj. Ez hatott, visszaadták a pénzét.
A történet több tanulságot is kínál: először is gondoljuk meg, megvesszük-e azt, amit kinéztünk magunknak, mert más méretűre cserélni bármikor lehet, meg nem történtté tenni a vásárlást azonban körülményes. A másik, ennél is fontosabb tanulság az, hogy bármilyen ügyben járunk is, próbáljuk meg az ügyintézőt, az eladót embernek tekinteni. Ha szót értünk vele, ha nem erőszakoskodunk, ha nem hozzuk ki a sodrából, azzal magunkat is, őt is megkíméljük egy kellemetlen élménytől. A párbeszéd utolsó mondata ugyanis – akár így, akár úgy hangzott el – sem az eladónak, se a vevőnek nem volt kellemes.
T úr neki is vágott az útnak, ami már önmagában is nagy megpróbáltatás volt, ugyanis T úr Dunafüreden lakik, így M üzletet csak hosszas gyaloglással közelíthette meg. A boltban előterjesztette a problémát, az eladó viszont nem mutatott együttérzést, nem látta indokoltnak, hogy visszafizesse a pénzt. Szó szót követett, végül T úr kitartása elnyerte jutalmát, a bokacsizma visszakerült a boltba, az árát visszafizették. A csere végeztével azonban – T úr elmondása szerint – az eladó azzal köszönt el tőle, hogy nem szeretné még egyszer meglátni az üzletben.
Az éremnek persze két oldala van, lássuk, hogyan hangzik a történet az eladó tolmácsolásában: a hölgy jól emlékszik az esetre, elő is vette a kérdéses ruházati cikket, amelyen hosszas keresés után sem találtuk meg azt a hibát, amely lehetetlenné tette volna a viselését. Végül az eladó mutatta meg azt a kis ráncot, amely valójában észrevehetetlen, sem esztétikai, sem pedig funkcionális hibát nem jelent. Szerintünk sem. Az eladó elmesélte, hogy T úr cseréről hallani sem akart, ragaszkodott a pénz visszafizetéséhez, és kitartóan bizonygatta, hogy az áru hibás. Az eladó szerint meggondolta magát a vevő, előfordul ilyen, és ha nem azt mondja, hogy a cipő viselhetetlen, hanem például azt, hogy a feleségének nem tetszik, valószínűleg visszavették volna az árut, még akkor is, ha nincs az üzletnek ilyen kötelezettsége. Emberek vagyunk – mondta az eladó, és hozzátette: mindenkivel előfordulhat, hogy megvesz valamit, aztán ráébred, hogy nem kellett volna. A csere után – az ő emlékezete szerint – azt mondta: köszönjük szépen, ilyen vásárlóra nincs szükségünk. Addigra már eléggé ideges volt – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Eszembe jutott az egyszeri lány, aki az édesapjának cipőt vásárolt a születésnapjára. Amikor hazaért vele, az apa láthatóan idegenkedett a lábbelitől, afféle cúgos fazonú volt, túlságosan zárt, nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogja hordani. Töprengett a lány, hogy mit tegyen, hogyan szerezze vissza a cipő árát. Visszavitte a 42-es cipőt az áruházba, és azt mondta: őt csak megbízták a vásárlással, és nem jól hallotta a számot, valójában nem 42-es, hanem 47-es kellett volna. Biztos volt benne, hogy ilyen nagy méretű cipő nem is létezik. Tévedett. Kihoztak egy hatalmas férficipőt, aminek láttán az egyszeri lány elsírta magát, és végül őszintén megmondta, mi a baj. Ez hatott, visszaadták a pénzét.
A történet több tanulságot is kínál: először is gondoljuk meg, megvesszük-e azt, amit kinéztünk magunknak, mert más méretűre cserélni bármikor lehet, meg nem történtté tenni a vásárlást azonban körülményes. A másik, ennél is fontosabb tanulság az, hogy bármilyen ügyben járunk is, próbáljuk meg az ügyintézőt, az eladót embernek tekinteni. Ha szót értünk vele, ha nem erőszakoskodunk, ha nem hozzuk ki a sodrából, azzal magunkat is, őt is megkíméljük egy kellemetlen élménytől. A párbeszéd utolsó mondata ugyanis – akár így, akár úgy hangzott el – sem az eladónak, se a vevőnek nem volt kellemes.
