Gazsi és Bella, óvoda  híján, délelőttönként édesanyámnak segédkeznek a konyhában. Kis kezecskéjükkel gyúrják a tésztát, aztán a tésztából különféle ételeket improvizálnak. Egyszer csak megszólal a hároméves Gazsi: "Bella, ebben még nincs elegendő anyapalag." Anyapalagot mond az alapanyag helyett, mit sem sejtve a metatézis lényegéről, vagy éppenséggel arról, hogy miként a latinban a mater szóból a materia, úgy a magyarban is az anya szóból az anyag szavunk formálódott valamikor. (Vagy mindezeket talán ő tudja még a legjobban?)  Bella, aki már négyéves, rögtön tromfol: "Hűha, berkenye, ha nincs benne, tedd bele!"

A vers születésének titkát az utóbbi évszázadokban sokan kutatták, ám egyértelmű választ adni arra vonatkozóan senki nem tudott még eddig, hogy egy költemény létrejöttének hátterében a lelki, szellemi és emocionális okok hullámzásán kívül mi az a döntő tényező, amely által létrejön az az új nyelvi közeg, mely nem csupán gyönyörködtetni tudja az embert, hanem adott esetben morálisan és lelkileg fel bírja zaklatni, belső világát képes megvilágítani és formálni. Nyilván minden műalkotásnak más a keletkezéstörténete, ám én a magam részéről évek óta lakonikusan azt vallom: a vers "aranyfedezete" csak a megélt élet lehet, s minden igaz műalkotás elsősorban a Teremtő Istenre mutat. Bármennyire is absztrakt, abszurd, vagy tartalmában akár hitvallásainkkal vitatkozó nézeteket sugalmazó is egy-egy remekmű, mégis minden esetben képes figyelmeztetni az embert szélsőséges esendőségeire, bűntől átitatott tragikus csődjeire, s megválthatatlannak érzett toporgásaiból kiinduló félmegoldásaira. Mit is vallott Arisztotelész a műalkotás eredetéről? Azt, hogy a matéria meg a forma feltételeznek egy végső mozgatót, mely nem lehet más, csakis maga a Teremtő, s ez a versek keletkezésére is igaz.

Százhalombattán – hála Istennek! - sokan szeretik a verseket. Sokan írnak is. S akik írnak, nem magamutogatásból teszik, hanem azért, mert tudják, hogy a vers lényegesen több a költői képek áradásánál. Mintha Márton Bélától, a valamikor Százhalombattán letelepedett világhírű festőművésztől megtanulták volna, hogy alkotni csak önzetlen hittel szabad. Talán ezért van az, hogy ezt a várost sokszorosan is az otthonomnak érzem. S hadd tegyem hozzá: itt a versmondásnak is nagy hagyománya van. Nagyban formálta ezt könyvtárunk egyik dolgozójának, József-Rozsnyai Júlia színművésznőnek a versekhez való viszonya, Szélpál Stefinek és Rédli Évának a közöny fehér rongyait letépő és a testvériség tűzpiros lobogóira cserélő munkássága és a magyartanárok lelkeket nyitogató feladatvállalásai. De illik megemlítenünk Fazekas Major Gizella hazafias szavalatait és László Bandynak a sámánok révületét felidéző megszólalásait is. Mindezeknek eleven bizonyossága az, hogy évek óta rengeteg diákunk vesz részt a szavalóversenyeken, s az idei nagy versmondásnak a karantén sem lehet akadálya. A könyvtár dolgozói gondoltak egy merészet, s megrendezik a kibertérben a szavalóversenyt, ami igazából eddig elképzelhetetlen lett volna. Szükség törvényt bont, no, meg egyébként is, az internet világában is érvényesek Kányádi Sándor szavai: "A vers az, amit mondani kell."

A vers az, amit mondani kell, s milyen kár, hogy sokan már nem mondják! Református templomunknak a holdsugárban felizzó tégláiról egykori öreg barátném, a tavaly áprilisban elhunyt Bacsné Puch Júlia, a drága Jutka néni jut eszembe mostanában. Egy egyszerű, ám tiszta észjárású asszony volt, aki versben írta meg Százhalombatta várossá válásának történetét. Milyen szép is, hogy városunk vezetősége támogatta könyveinek a kiadását! S milyen szomorú és sajnálatos, hogy a járványügyi helyzet miatt nem lehettem ott a temetésén. Egyszer így figyelmeztetett: "Csak arra vigyázz, ha kiütnek is, ne hagyd, hogy rád számolják a kilencet! Állj talpra, s küzdj mindhalálig!" Petőfi Talpra, magyarjával felért ez akkor nekem.

Régebben Véghelyi Balázs barátommal gyakorta összejártunk. Egy bő évtizede még előfordult olyan is, hogy este 6-tól hajnal 4-ig csak a versekről beszélgettünk és semmi másról. Néha bizony olyan is megesett, hogy Balázs a zongorához ült, én meg gitárt ragadtam, s Dinnyés Jóska valamelyik versmegzenésítését előadtuk egy kisebb közönségnek. Nagyon elszomorított mindkettőnket a halála, hiszen jó barátunk volt. Én éppen harminchat évvel ezelőtt ismertem meg, Sárváron, a Diákírók, diákköltők táborában. Az akkor még a népi indíttatású írók iránt is rajongó Tóth Krisztinával együtt énekeltük vele Utassy Jóska feledhetetlen verssorait: "Március, gyönyörű március!/ Szeretlek százezer éve!/ Ki merne utadba állni?! Fuss!/ Március, szerelmem: érj be!"

Március van, barátaim, gyönyörű március, s ennek a förtelmes járványnak is vége lesz egyszer!