"Angyal"!

  • JEGYZET
  • 2025-01-30
  • 224 megtekintés
  • img

A karácsonyok közeledtével, szinte mindenkiben megmozdul valami jóság vagy annak igénye. Ilyenkor könnyebben adakozunk, vagy ajándékozunk olyat, amit egyébként nem szoktunk az év többi részében. Ezt onnan tudom, mert ebben az időszakban minden nap megtelik – valamikor többször is – a kocsim, ajándékokkal és adományokkal.

Decemberben vannak egyben a leg furább kérések is egyben. Van, aki azért keres meg, hogy vigyem el a megfelelő helyre az adott gyerek- vagy felnőttruhákat. A szomorúbb az, ha olyan embernek kell elvinnem a ruháit vagy a használati tárgyait, aki már nincs köztünk, és az özvegy vagy a gyermekei nem szeretnének a fájó elmúlás emlékeivel együtt élni. Ezeket a helyzeteket már megtanultam kezelni.


Valamit azonban mai napig nem tanultam meg a helyére tenni; hogy tudjam érzékeltetni miről is van szó, elmesélek egy történetet.


Két évvel ezelőtt karácsonykor egy nagyon jó szívű hölgy ismerősöm megkeresett, hogy adna pénzt rászorulóknak, és mivel én jobban benne vagyok ebben a témában, rám bízná, kinek adom oda az általa felajánlott, hétköznapi értelemben véve két nagyobb összeget. Nem ő az egyetlen, aki rám bíz nagyértékű ajándékot vagy pénzt.


Szóval nem kell sok idő a jelöltek összeállításához. Minden jelöltről elmondtam, amit csak tudtam, azután együtt kiválasztottuk a két személyt, illetve családot.


Megkaptam zárt borítékokban a két összeget, felhívtam a két érintettet, és már száguldottam is hozzájuk. Ilyenkor szoktam készíteni róluk a borítékkal egy-egy fotót, és elküldöm, mint igazolást az átvételre a felajánlónak. Igyekszem gyorsan átadni az borítékokat, mert még a mai napig sem tudom kezelni a túlcsorduló szeretetet vagy hálát, ami nem engem illet, de a hatása alól nem tudom kivonni magam.


Így volt ez legutóbb is. Csöngetek, felszaladok az emeletre, hamar a nyíló ajtó előtt vagyok, gyorsan megpróbálom ledarálni az érintettnek, amiért jöttem, és már mennék is el, hiszen nem szeretném megvárni a reakciót. A lépcső tetejéről még visszanéztem az ajtóban álló ember döbbent arcára. A szája sírásra hajlott a teste remegett. Húha! Mondtam magamban! Tünés innen! Férfi volnék, vagy mi?


Már épp elhagytam a szintet, amikor utolért egy halk, de jól kivehető síró hang: "Angyal!" Csak ennyit tudott mondani síró hangon, majd hallottam a becsukódó ajtó tompa zaját. Nekem sem kellett több, pedig nem is az én pénzem és érdemem volt! Sőt, tele vagyok hibával, bűnnel!


Érdekes az emberi természet. Hozzászoktam a borzalmas helyzetekhez, mert az életemben sokkal találkoztam. De ezt valahogy nem tudom megszokni, és csak nehezen kezelem. Ezt az írásomat többször átfogalmaztam. Hetekig javítgattam, mert a célom nem az öntömjénezés, hanem az, hogy ki tudjam magamból írni azt a sok érzelmi behatást, amit a hivatásként űzött képviselőség jelent számomra.


Kerestem egy "jó" befejezést, de saját kútfőből nem nagyon ment. Talán a Mennyei Királyság című filmből kiragadott idézet az, ami a legjobban tükrözi, miért teszem azt, amit teszek: "Az ember mozdulhat parancsra. A fiú követheti atyját. De ne feledd, ha királyok mozgatnak is téged, vagy hatalmasok, a lelkedért egyedül te felelsz. Isten előtt állva nem mondhatod, hogy mások parancsára cselekedtél, vagy, hogy az erény nem volt járható út számodra. Az nem lesz mentség."

Szalai Attila

Hozzászólás

E-mail címe rejtve marad. A kötelező mezők *-al vannak jelölve.

Megszakítás