Tamás gyengénlátónak született, majd hat évesen megvakult. Logikusan vetődik fel a kérdés, ilyen esetben dobja-e sutba az édesanya minden vágyát, karrierálmát és vezesse egy életen át kézen fogva, burokba zárva a fiát, vagy nevelje a többségi társadalom elvárásai, lehetőségei szerint?

Sándor Erzsi az utóbbit választotta. Fiával együtt vallja, az a legjobb, ha mindenkinek – anyáknak, feleségeknek, fiaknak és lányoknak – a saját élete a legfontosabb, abban kell tudnia jó arányérzékkel elhelyeznie mindent és mindenkit. Az eredmény: két sikeres karrier, két teljes élet. Tamás egy idő után integrált oktatásban folytatta tanulmányait, történelem-média szakon végzett egyetemet, újságíró-gyakornok a HVG-nél, jelenleg a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeként képzi gitártudását, hogy még jobban szóljon zenekara, a Davies Korner, ahol egyébként énekel is. Emellett még közreműködik számos vaksággal foglalkozó műsorban, színházi előadásban. Április 24-én a Nézőművészeti Kft. Vakság című darabja kapcsán várjuk vissza Százhalombattára.

Amikor a Park Kiadó megkereste őket a könyv ötletével, először tartottak tőle, hogy a téma könnyen elhajolhat a bulvár irányába, de amikor elkezdték írni, meglátták benne a saját történetüknél messzebbre mutató, egyetemleges irányokat, tanulságokat. Sándor Erzsi újságíróként is sokat foglalkozott az esélyegyenlőség, a kisebbségek integrációjának témájával. Úgy véli, a kisebbségnek alkalmazkodnia kell a többséghez, miközben ragaszkodik saját értékeihez, hagyományaihoz, aktívan műveli, élteti kultúráját. Ilyen a Braille-írás, amit egyre kevésbé használnak a vakok, de kulturális kötelességük ismerni.

A másik, ami miatt végül fontosnak tartották megírni ezt a könyvet, hogy azoknak a családoknak üzenjenek, akik hasonló cipőben járnak. Ugyanis véleményük szerint semmiképp sem megoldás burokban nevelni egy gyereket, ha sérült, ha nem. "Már az értelmiségi közeg is egyfajta burok" – fűzi közbe Tamás, aki az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, bankár és politikus csemeték között tapasztalhatta meg ezt. Felidézte, hogy egy alkalommal találkozót szerveztek az "úri gyerekeknek" hajléktalanokkal, börtönviseltekkel, cigányokkal. Az egyébként önmagát liberálisnak definiáló közösségben meg kellett magyarázni a diákoknak, hogy ezek a csoportok miért egyenlők velük, vagy miért kellene annak lenniük. Tamást is csak addig bírták az osztálytársai, amíg sajnálkozhattak rajta. Mihelyst azt látták, hogy ugyanolyan aktív és céltudatos, azaz egyenlő vetélytárs, egészen megkeserítették gimnáziumi éveit. De ő továbblépett. Egyedül él a saját lakásában, éli a céltudatos huszonévesek tartalmas életét. Példát állítva ezzel esetleg sokkal jobb helyzetükbe belesüppedő, motiválatlan társainak.

A beszélgetésből azt hallhatta ki a közönség, hogy az anya jól döntött, a fiú pedig jó társnak bizonyult ezen az úton. A "Szegény anyám, ha látnám" két szabad, bátor, önálló felnőtt közös története.