Bő két évtizede figyelemmel kísérem a Felhőjárók munkásságát. Különösen szép küldetés ez: álommal és reménységgel átitatott tündérmese, amit Szélpál Stefi, Rédli Éva, Szélpál Eszti, Szélpál Peti és a többiek a művészet segítségül hívásával csinálnak. Milyen jó, hogy egyre több támogatójuk van! Az pedig az emberi harmónia-vágy kedves megnyilatkozása, hogy a Felhójárókkal olykor a Forrás Néptáncegyüttes táncosai is fellépnek.
A mozdulatszínház – különösen, ha sérült, fogyatékkal élő emberek játsszák – nem egyszerűen művészeti forma. Inkább egyfajta liturgia, melyben a meggyötört test mozdulatai válnak igehirdetéssé, hirdetve, hogy az élet olyan szép, hogy még a fájdalomért is érdemes élni. A Felhőjárók Mozdulatszínház százhalombattai közössége évek óta bizonyítja, hogy a színház nem csupán az épek játéka, hanem az emberi lélek örök kísérlete arra, hogy kifejezze a kimondhatatlant. Ezek az előadások nem a szavak diadaláról szólnak, hanem arról a belső zenéről, amelyet a mozdulatok, az arc rezdülései, a csendek és pillantások komponálnak.
A sérült test itt nem akadály, hanem hangszer. A törékenység, a hiány, a nehézkesség, mind-mind olyan minőség, amely a színpadon áttetszővé válik, s újraértelmezi a szépség fogalmát. A Felhőjárók előadásaiban a néző nem pusztán megfigyelő, hanem részese annak a csodának, amelyben a mozdulatból ima, a pillantásból érintés, a mozdulatlanságból fenséges jelenlét lesz. A fogyatékkal élő színész mozdulata a teljesség paradoxonát hordozza: amije nincs, azzal is adni képes. Amit a test nem tud, azt a lélek pótolja, s az így születő művészet mélyebben emberi, mint a legkimunkáltabb koreográfia.
A mozdulatszínházban eltűnik a színpad és nézőtér közötti határ. A néző önkéntelenül is belehelyezkedik az előadásba, mert a látvány nem pusztán esztétikai, hanem erkölcsi tapasztalattá válik. Az az ember, aki a színpadon küzd, felemelkedik, bukik, újrakezd – az mindannyiunk történetét játssza. A sérült ember mozdulata az emberi létezés metaforája: minden mozdulatban ott a kereszt súlya és a feltámadás reménye.
A Felhőjárók Mozdulatszínház műhelyében a színház a diakónia egyik formájává lesz. A mozdulat itt nem a látványért, hanem a közösségért születik. A néző és az előadó között érzelmi híd épül – nem a sajnálatból, hanem a felismerésből: abból, hogy mindannyian hordozunk sebeket, s mindannyian vágyunk arra, hogy a másik tekintete által emberibbé váljunk. Ebben a találkozásban a színház visszanyeri ősi, szent funkcióját: a gyógyítást. Nem a testet, hanem a lelket gyógyítja – mindkét oldalon.
A Felhőjárók mozdulatai mintha a Teremtő leheletét idéznék: a mozdulatok mögött ott a csend, amelyben a néző is meghallhatja saját szívének dobbanását. Ez a színház nem csupán előadás, hanem tanúságtétel. A sérült test és a mozdulat egyszerre vall az ember végességéről és az isteni szeretet végtelenségéről. A Felhőjárók nem játszanak – ők imádkoznak. A testükkel, a csendjükkel, a létezésükkel. És aki nézi őket, az, ha csak egy pillanatra is, beléphet ebbe a szent mozdulatba, ahol a színház már nem pusztán művészet, hanem kegyelem. Szorongásainkat elűző felismerése annak, hogy Isten minden embert a saját képmására teremtett. És a teremtett ember – minden bűnével és esendőségével – Isten védelme és oltalma alatt áll. A szeretet kiáradásában lényünk fölissza a létezés csodáját.
Fazekas István
