Növekvő államadósság, növekvő infláció, növekvő adók, növekvő elvándorlás, növekvő korrupciós szint, csökkenő reálbérek, csökkenő foglalkoztatottság a magánszférában, a kisvállalati hitelezés kiapadása, recesszióba forduló nemzetgazdaság. Valahogy így lehet összegezni az elmúlt két évben uralkodó gazdaságpolitikának a mérlegét, amely gazdaságpolitikát sok közgazdász a "koncepciótlanság" jelzővel illet. Tévednek! Igenis létezik a kormány cselekvéseiben egy határozott irány, ami két dologra épül, mégpedig:
ad.1. Az állami tulajdon hatékonyan, profitot termelő módon működtethető, azaz növelni kell az állami tulajdon részarányát a profitorientált szférában; és
ad.2. Az úgy nevezett "Laffer-görbe tétel" helytálló, hosszú távon eredményt hoz.
Foglalkozzunk tehát az említett két tétellel.
Tény, hogy Nyugat-Európában is léteznek állami tulajdonú és nyereségesen működő cégek (pl. a francia nukleáris energetikai ipar egésze, a francia vagy a német államvasutak, stb.), de ezek jellemző módon monopolhelyzetben vannak és így – pláne, ha még bújtatott állami támogatásokban is részesülnek – könnyű nyereséget kimutatni. Ma Magyarországon kb. 180 állami és hozzávetőleg 500 önkormányzati tulajdonú cég működik. Eltekintve néhány kivételtől (pl. Szerencsejáték Zrt., Paksi Atomerőmű Zrt., MVM Zrt., stb.) a döntő többség veszteséges vagy csak állami, önkormányzati támogatásokkal tudja magát a felszínen tartani (ahol erre nincs lehetőség – lásd MALÉV – ott a tönkremenetel bizonyossággal prognosztizálható). A jelen realitásai tehát nem arra utalnak, hogy az állami tulajdonlás az adófizetők számára kifizetődő lenne. Mindenesetre nézzünk egy kicsit vissza a közelmúltra is – az 1948-1990 közötti évekre -, amikor csak állami tulajdon létezett.
A "szocializmus" – vagy inkább államkapitalizmus – időszakában volt néhány nagy vállalatkonglomerátum (Dunaújvárosi Acélművek, Csepel Vas- és Fémművek, Gabonatröszt, stb.), amelyeknek – mint kirakatcégeknek – nyereségeseknek kellett lenniük, miközben központi árszabályozás és központi bérszabályozás (ugye, mennyire ismerős!) létezett. Torz bér- és árarányok jöttek létre, így végül már senki sem tudta megmondani, hogy a valóságban mi mennyibe kerül. A cégek felső vezetői kontraszelekció révén választódtak ki; nem a szaktudás és a vezetői képességek voltak fontosak, hanem a párthoz (az MSZMP-hez és annak felső vezetőihez) való hűség és az a kapcsolatrendszer, aminek eredményeként a cég állami támogatásokhoz juthatott. Az eredmény ma már történelem: gazdasági összeomlás 1987-1989-ben és rendszerváltás. Az állami tulajdonlás hatékonyságára vonatkozóan tehát mindenki kialakíthatja a saját véleményét.
Most foglalkozzunk egy kicsit részletesebben a "Laffer görbével" vagy helyesebben, a "Laffer-Khaldun görbe" tételével. A névadó – Arthur Laffer – a görbét 1975-ben alkotta meg egy szalvétára rajzolva egy vacsora alkalmával, amit Dick Cheney-vel és Donald Rumsfelddel költött el és ezzel érvelt Ford elnök tervezett adóemelése ellen. Mindenesetre elismerte, hogy az ötlet nem eredeti, egy XIV. századi arab filozófus, ibn Khaldun feljegyzéseiben már szerepel.
A tétel azt állítja, hogy az adott adónemben létezik egy olyan optimális adókulcs, ami esetében az állami adóbevételek maximálisak. Ha ennél az adókulcsnál alacsonyabb vagy magasabb kulcsot alkalmaznak, akkor az állami adóbevételek csökkennek (tehát a görbe egy fordított U alakzatot ír le). Az állítást az úgynevezett kínálatorientált gazdaságpolitikát hirdető elméleti közgazdászok úgy fejlesztették tovább, hogy "csökkenteni kell a jövedelemadókat (SZJA és társasági adók), mert ezáltal a cégeknél, magánszemélyeknél maradó pénztöbbletet a jövedelemtulajdonosok vagy fogyasztásra, vagy pedig beruházásra fogják fordítani és ezáltal nő a GDP, ami az állami adóbevételek növekedését vonja maga után". Az érvelés nagyon logikusnak tűnik és tetszetős, viszont soha senki sem tudta bizonyítani a tétel helytállóságát, ugyanis ahhoz legalábbis három-öt év időtartamú megfigyelés és steril laboratóriumi körülmények szükségesek, ami viszont a gazdasági életben nem áll rendelkezésre.
Nézzük napjaink valóságát. Az alábbi ábrán a vízszintes tengelyen a társasági adókulcs, a függőleges tengelyen pedig a társasági adókulcsból származó állami adóbevételek mértéke látható.
Ha a Laffer-görbe tétele igaz lenne, az állami bevételek szempontjából vett optimális társasági adókulcsnak (és SZJA adókulcsnak) valahol 30 % körül kellene alakulnia. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Magyarországon az adókulcsok 2010-ben a Laffer-görbe szerint a "helyükön" voltak és azok leszállítása 16 %-ra az elmélettel ellentétes lépés volt.
A tétel gyakorlati alkalmazására nagyméretű nemzetgazdaságokban az elmúlt 100 évben csak három esetben került sor, mégpedig két esetben az USA-ban és egyszer, 2001-ben Oroszországban. Az orosz kísérlet során látszólag sikeres eredmény született, ugyanis már a bevezetés évében az orosz állam összesített adóbevételei megnőttek. A részletesebb elemzés viszont kimutatta, hogy a jövedelemadók csökkentése semmiféle adóbevétel-növekedést nem generált. A növekmény három másik tételből adódott, mégpedig a bevezetett általános ingatlanadóból (lakás, ház, épület, telek, termőföld), a megemelt áfából és abból, hogy az olaj (és a gáz) világpiaci ára a 2000-es 20 USD/hordó értékről viharos sebességgel kezdett növekedni – az orosz állam pedig a nyersanyagok (olaj, gáz, fa, ércek, szén, stb.) exportját magas adókulcsokkal terheli.
A két USA kísérletből az elsőre 1921-1929 között került sor. A személyi jövedelemadó 73 %-os felső kulcsát 24 %-ra mérsékelték, minek eredményeképpen az állami (szövetségi szintű) adóbevételek nyolc év alatt 40 %-kal emelkedtek. A második kísérlet a Reaganomics idején történt (1981-1989); a legfelső adókulcsot 70 %-ról 31 %-ra mérsékelték, viszont az időszak alatt az adóbevételek 10-15 %-kal csökkentek.
Összességében mind a két próbálkozás sikertelennek minősíthető annak ellenére, hogy a 70 %-os kulcsok tényleg rendkívül magasak. Közös hibájuk az, hogy a rendszer csak a legjobban keresőknek (a lakosság maximum 10 %-a) kedvez és ez jelentős mértékű ellenállást vált ki a társadalom tagjai részéről. Az ellenállás olyan nagy is lehet, hogy egy idő után az adókulcsok emelésére is sor kerülhet (lásd az alábbi ábrát):
A függőleges tengelyen a legjobban kereső 10 % jövedelmének alakulása került feltüntetésre. Jól látható, hogy az 1930-as években az USA-ban jelentős adóemelésekre került sor, illetve a Reaganomics hatása is nyomon követhető. Ez utóbbi esetben azért rá kell mutatni arra, hogy a szövetségi állam adóssága ekkoriban kezdett el rohamos tempóban növekedni. Az is érdekes, hogy a jövedelemkoncentráció 45 %-os szintjénél 1929-ben is és napjainkban is komoly pénzügyi válság alakult ki, azaz elképzelhető, hogy a visszahagyott jövedelmek inkább spekulációs hullámokat indítottak el.
A szakirodalomban olyan átfogó, a gazdasági statisztika eszköztárát alkalmazó vizsgálat (korrelációs együttható, Durbin-Watson statisztika, faktoranalízis, stb.), ami az adókulcsok változtatása és a GDP alakulása közötti összefüggéseket vizsgálná, nem lelhető fel. Marad tehát az elméleti fejtegetés és találgatás. Az biztos, hogy egy adónem adókulcsainak megváltoztatása csak abban az esetben vizsgálható, ha az adott adónem a költségvetés alakulására meghatározó és a változtatás hatásait az egyéb adónemek ellenhatásai nem oltják ki. Ebből a szempontból nézve az USA szövetségi szintű adórendszere ideális, ugyanis kevés adónem létezik és a jövedelmi típusú adók adják a szövetségi bevételek durván 60 %-át (lásd alábbi ábra):
A magyar viszonyokra viszont a fenti megállapítás nem érvényes, ugyanis adórendszerünk rendkívül bonyolult (mintegy 55 adónem és még további 40-50 féle állami szintű elvonás). A költségvetésünk bevételi oldalát a forgalmi típusú adónemek (ÁFA, jövedéki adó, stb.) dominálják – közel 30 % -, míg a jövedelemtípusúaké csak fele ekkora. Ebből egyenesen következik, hogy az adóváltoztatásokkal nagyon csínján kellene bánnunk. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mi egy nagyon kicsike nemzetgazdaság vagyunk; a passzátszelet nem mi fújjuk, hanem mindig az uralkodó széljárásnak megfelelően kellene manővereznünk.
