Azt nyilván mondanom sem kell, hogy a törökök számára ez a rokonság teljesen evidens. Lényegében: megkérdőjelezhetetlen. Nekik a magyar egy könnyen megtanulható nyelv, s ennek oka a hasonló gondolkodásmódban, a szinte azonos asszociációs rendszerben keresendő. S valóban így van ez, hiszen mi is könnyedén megtanulhatunk törökül. Csak egy kis kitartás kell hozzá, mert rokonság ide, vagy oda, ebben az esetben is igaz, hogy minden kezdet nehéz. Arra is rájöttem a minap, ha a török beszédre nem direktben koncentrálunk, hanem csak úgy figyelünk rá, mintha közben valami távoli kolompszót is hallanánk, néha el-elkapjuk az értelmét, még akkor is, ha egy mukkot sem tudunk törökül. Figyeljük csak meg! "Dzsábámba csok kücsük elma vár" – mondja a török. Ne törjük magunkat, csak lazán képzeljük azt, hogy messziről hallatszik, s figyeljük közben a távoli kolomp szavát is! Így szól a mondatunk: "Zsebemben sok kicsi alma van."  

   
Kosztolányi Dezső egyszer, Mustafa Kemal Atatürk idejében az Orient expresszen utazott, s megismerkedett három török nővel. Egy vénség vén matróna, egy szépséges középkorú hölgy és egy még gyönyörűbb fiatal lány ülte vele szemben. Több nyelven is beszélgetésbe kezdtek, s mint kiderült, egy nagymama, az anyuka és az unoka az író útitársa. Később novellát írt róluk, Kücsük a címe. Így udvarolt a török kislánynak: "Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, s ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó....  Érted-e, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor?" A kislány értett mindent. Hogyne értette volna, hiszen török szavak ezek, ráadásul a török hódoltság előttiek. Háromszázharminc olyan aktív török szót használunk, melyeket minden bizonnyal már Árpád magyarjai is használtak. Így például: tenger, sár, szél, oroszlán, gyermek, kölyök, csődör, ész, idő, balta, bicska, sarló, gyűl, dől, őröl, ír, gyón, aláz, bosszant, stb. A keserves százötven éves török hódoltság során pedig legalább még ezer török szó ragadt ránk. Bartók a török-magyar zenei rokonságot 1500 évesre teszi, ami azt jelenti, hogy másfél évezreddel ezelőtt igen közeli testi-lelki kapcsolatunk lehetett. Ma már az is egyre bizonyosabb, hogy a honfoglaló magyar nép vezetőrétege kétnyelvű volt: a magyar mellet anyanyelvük volt a török is. Maga az Árpád név is török szó: árpát, árpácskát jelent.   

Az anatóliai falvak parasztjairól kezembe akadt néhány fotó, melyek az ötvenes években készültek. Első pillanatra azt hittem, hogy nagyanyámék falujában, Tyukodon kapták lencsevégre ezeket az embereket. Aztán megtudtam, nemcsak kinézetükben, ruházatukban, de szokásaikban is nagyon hasonlítanak a szatmári parasztokhoz. Pedig a szatmári tájon aligha jártak törökök.

Százhalombattán sokáig török katonai tábor volt. Amikor a Nagy idők városa című darabomat írtam, sok mindent megtudtam erről az időszakról is. A törökök nagyon szerették ezt a vidéket. Krizsány László professzor úr Isztambulban megtalálta Szulejmán naplóját, s ráakadt egy feljegyzésre Százhalomra vonatkozóan, mely 1529. szeptember 2-án készült, s így fordítható magyarra: "Milyen gyönyörű ez a vidék! Talán élhettek itt valamikor népünk fiai, mert a folyó melletti területet Báténak hívják a gyaurok. A batta a mi nyelvünkön itatót jelent. Csütörtök van. Táborozás Szász-Halom nevű helyen. Közeli állomás Budához. Három gyaur bég nyilvánítá hódolatát, kiknek egyike a deszpot fia, aki az állomásra jövén a pasának kezet csókolt. Hogy senki előre ne menjen Budára, a rumiliikethuda és a szpáhi oglánok titkára előre küldettek. Bizonyossá lett, hogy a budai hitetlenek nem akarnak meghódolni." Ugye, milyen szép? S mi ebből a tanulság? Ha a török szultán ennyire meg tudta becsülni ezt a vidéket, hogyne becsülhetnénk meg mi is egyre jobban! S meg is becsüljük, mert a batta szó itatót jelent, s ahol itató van, ott van az élet forrása.