Az első világháborút lezáró békeszerződés a mai napig nagyon erősen foglalkoztatja a magyar közvéleményt és a történészszakmát is. Ennek oka az, hogy 1990 előtt kevés szó eshetett erről a magyar nyilvánosságban – ebből a szempontból a nyolcvanas évek már jelentettek némi enyhülést. Ugyanakkor a határon túli magyarok helyzete révén a kérdés folyamatosan jelen van azóta is a közbeszédben. 2010 óta, amióta június 4. hivatalosan is a nemzeti összetartozás emléknapja lett, a trianonra történő hivatkozások még gyakoribbak a magyar közéletben.

Már elég sokat tudunk a békeszerződés körülményeiről, ám az még eléggé feltáratlan terület, hogy az ország darabokra szaggatása miként érintette a magyar társadalom mindennapjait. Mit szóltak a magyarok a hátországbeli erőszak elszabadulásához a háború végén, a közellátás gigantikus mértékű problémáihoz, az idegen megszálláshoz, a menekültekhez? Hogyan tudtak együtt élni ezekkel a gondokkal, és az állam (a mindenkori) hogyan próbált meg ezeken segíteni? Összeállításunkban javarészt ezekkel a körülményekkel foglalkozunk, emellett kitérünk a székely Hadosztály működésére, Mária román királyné párizsi látogatására, a tanácsköztársaságról alkotott külföldi véleményekre és egynémely gyanús prókátor működésére is a békeszerződés körül.

Magyarország szereplése a békekonferencián állandó morfondírozások tárgya. Lehetett volna másképp? Hol hibázott a magyar politikai elit? Ki a bűnös? Károlyi Mihály, Apponyi vagy Kun Béla? Ennek igyekszünk utánajárni.

Előhangok, előérzetek
Ha az Osztrák–Magyar Monarchia és benne Magyarország felosztásának okait kutatjuk, nyilvánvalóan nem kerülhető meg a nemzetközi kontextus és az antantot alkotó nagyhatalmak geopolitikai érdeke. A kulcskérdés valamennyi nyugati nagyhatalom számára ez volt: a Habsburgok soknemzetiségű közép-európai birodalma meddig hasznos nekik, milyen mértékben tud és akar ellensúlyául szolgálni a kelet és dél felé törő német elképzeléseknek, amelyek a kontinentális egyensúly végzetes felborulásával fenyegettek? Ha volt olyan hatalom a háború elején, amely a Monarchia érzékelhető mértékű megcsonkításában gondolkodott, az a cári Oroszország volt: a szentpétervári tervek jelentős szlávok lakta területek elcsatolásával (akár az Északkeleti-Felvidék, más néven Kárpátalja megszerzésével) vagy önállósításával számoltak. Ez nem azt jelenti, hogy Párizsban, Londonban vagy később Washingtonban nem voltak olyanok – szlávbarát értelmiségiek, szabadkőművesek, egyes üzleti körök –, akik üdvözölték volna a Monarchia felbomlasztását, de ez távol állt attól, hogy az antantállamok hivatalos hadicéljának nevezhessük. Ha létezett is a háború elején valamiféle hivatalos állásfoglalás Közép-Európa háborús sorsáról, az derivátuma volt más, nagyobb, a szövetségeseket jobban érdeklő problémának: Németország visszaszorításának, Olaszország esetleges hadba lépésének vagy az Oszmán Birodalom sorsának. A Monarchia felosztására irányuló törekvések 1917 elejétől-közepétől öltöttek egyre határozottabb formát, immár a béke-előkészítésen ügyködő külügyminisztériumokban, vezérkarokban. A két orosz forradalom, majd a breszt-litovszki béke a cári birodalom politikájának radikális újraorientálását, illetve az európai német hegemónia egyre közelebbi lehetőségét jelentette, ugyanakkor a nyugati nagyhatalmakat felszabadította azon morális kötelmek alól, amelyeket az orosz szövetség rótt rájuk. A cári hatalomgyakorlást aligha lehetett demokratikusnak nevezni, de 1917 tavaszától, a korlátlan tengeralattjáró-háború bevezetésétől még könnyebb volt a központi hatalmakat a felvilágosodás és a civilizáció ellenségének beállítani a propagandában – nem mintha ez korábban nagy intellektuális nehézséget okozott volna bárkinek Nyugat-Európában. Ráadásul az addig nagyon óvatosan kezelt kérdésben, Lengyelország visszaállításának ügyében is jóval egyértelműbb hangot üthettek meg az antant országai. Ha létezett közép-európai ügy, amely romantikus-humanitárius színezete, a számtalan lengyel felkelés és nagyszámú tekintélyes emigráns miatt ismert és népszerű volt Nyugat-Európában, az Lengyelország visszaállításának igenlése volt. A Monarchia megsemmisítésére irányuló törekvéseket segítette még Georges Clemenceau kormányra kerülése és IV. Károly különbéke-kísérletének látványos (osztrák–magyar ügyetlenségből vagy a francia rosszakaratból fakadó) kudarca is. A bukaresti béke (1918. május) és a Monarchia mozgásterét nagyban szűkítő – haderejét német irányítás alá rendelő – spái egyezmény (szintén 1918 májusában) a rettegett kontinentális hegemónia rémképét idézte fel az antant döntéshozóiban. Ráadásul Woodrow Wilson amerikai elnöknek az utolsó háborús év elején közzétett 14 pontja megnyitotta az elvi utat a nemzetállamok kialakulása felé (még ha a gyakorlatit nem is). A többi antantszövetséges egyáltalán nem lelkesedett a népek önrendelkezési jogáért, és mire a békekonferencia megnyílt, hivatalos doktrínaként le is került a napirendről – bár Budapesten ezt kevesen tudták.

Bizottságosdi
Az 1919. január 18-án megnyílt párizsi békekonferencia szereplőinek túlnyomó többsége tisztában volt azzal, hogy új világrend alapjait rakja le, ezért művüket komolynak, tartósnak és hosszú távúnak szánták. Ennek – és a korszellemnek – megfelelően fordultak nagyszámú tudóshoz, egyetemi szakemberhez, hogy a századelő felfogása szerint "tudományos" és "igazságos" rendezést teremtsenek. Több száz fős szakembergárda segítette a felkészülést a békekötésre, illetve a békekonferencián való szereplést. Ennek ellenére, ha végignézzük az antantországok békeelőkészületeit segítő francia Comité d’Études, az amerikai The Inquiry vagy a brit szakértők névsorát, azzal szembesülhetünk, hogy relatíve alacsony a Monarchiát és ezen belül Magyarországot első kézből ismerők aránya. Az amerikaiaknál permanensen hiányzott egy magyarul tudó munkatárs, és az Inquiry elutasította, hogy megvegye Feleky Károly magyar–amerikai bibliográfusnak a térségre vonatkozó könyv- és dokumentumgyűjteményét – ahogy ezt a debreceni egyetem tanára, Glant Tibor korábban feltárta. A francia delegáció "magyarosa" Louis Eisenmann (1869–1937) volt, akinek az 1867-es kiegyezésről írott munkája ma is alapmű a francia szakirodalomban, s akinek ekkorra megszilárdult az az elképzelése, hogy a nemzetiségeknek önálló nemzetállamokat kell alkotniuk. Anyagai sokszor elég felületesek, viszont – egyéb adatforrás híján – a hivatalos osztrák és magyar statisztikai kiadványokból dolgozott. Aztán persze ha a statisztika nem simult az elképzeléseihez, könnyen közölte, hogy ezek az adatok manipuláltak, és korrigálta őket – így lehetett az etnikai helyzettől igencsak elszakadt állításokat megfogalmazni. Szakértői szerepet vívott ki magának a kollégái által is elfogultnak tartott, cseh származású Robert J. Kerner (1887–1956), illetve a francia békedelegáció legfontosabb földrajzosa, Emmanuel de Martonne (1873–1955) is, aki ugyan elég jól ismerte Erdély problémáit, de személyes szimpátiái, esetleg egy korábbi affér – az orsovai határrendőrség kémgyanú miatt tartóztatta le 1906-ban – miatt intenzív románbarát magatartást tanúsított a konferencia folyamán és később is. A szakértők valamikor 1915 és 1917 között határozták meg, hogy mit lehet elképzelni, azt viszont, hogy ebből a gyakorlatban mi valósul meg, a politikusok – és részben a diplomaták – valamivel később döntötték el. A brit és az amerikai földrajz-, néprajz-, történetkutatók hamar rájöttek, hogy KözépEurópa etnikai és felekezeti viszonyai nyugati szemmel nézve olyan bonyolultak, hogy a döntések nem születhetnek meg "igazságos" etnikai alapokon, legalább olyan fontosak a gazdasági, vízrajzi, közlekedési, stratégiai megfontolások – vagy a szimpla politikai szempontok. Ekkortól lett alapvető rendezőelv a stabilitás, az "élhető határok" elgondolása, illetve Németország és Oroszország elválasztása, a cordon sanitaire alkalmazása. E tekintetben persze mérvadó, hogy mit gondolt a "négy nagy" és a döntésben kulcsszerepet játszó külügyminisztereik, de legalább ennyire fontossá vált a delegációk egyes tagjainak véleménye. Így azon fiatal diplomatáké, akik "heves ellenszenvvel nézték ezt a turáni fajt" – Harold Nicolson brit diplomata kifejezésével –, esetleg csak meggyőződéses románbarátok voltak, mint például A. W. A. Leeper, az 1917-ben megjelent The Justice of Rumania's Cause szerzője. Ám akadtak olyan politikusok is, mint például Leo Amery vagy Lord Bryce, akik hangot adtak magyarszimpátiájuknak vagy legalábbis enyhébb békét akartak. Végül a határok meghúzásának meghatározó elve a stabilitás, a német–orosz szétválasztás/elszigetelés és az élhetőség (viabilité) lett, ami bizonyos pontokon egybeesni látszott a román, csehszlovák, jugoszláv követelésekkel, így a döntéshozatali, praktikus szinten ezek váltak rendezőelvvé.

A békedelegációk tevékenységéről
A békeszerződés párizsi kialakításában a katonák általában nem jutottak komoly szerephez. A politikusok eleve nem kedvelték a saját háborús nimbuszukat gondosan ápoló katonatiszteket, pedig igazából az utóbbiak voltak jelen különböző missziók, bizottságok tagjaiként a terepen – Közép-Európában – 1918–19-ben. Ők viszont könnyen kerülhettek a fogadó ország közvéleményének befolyása alá, mint Henri Berthelot tábornok Romániában vagy Vix ezredes és Bandholtz tábornok Budapesten. Foch marsall híres mondása – "ez nem béke, ez húsz évre szóló fegyverszünet" – is inkább ennek a csalódásnak a lenyomata, ami éppen a keményebb német békeszerződés elmaradása feletti lamentálást jelent, nem pedig valamiféle enyhítést. A békekonferencia területi albizottságaiban bizonyos egyensúlytalanság és kavarodás alakult ki: hivatalos háttér és adminisztratív tapasztalat nélküli amerikai földrajzosok álltak szemben elég rutinos francia és brit diplomatákkal, álláspontjukat összevissza változtató olaszokkal, akik már lerázták magukról a tudósok sokszor elég esetleges felügyeletét. Ezek a diplomaták gyakran álltak kapcsolatban olyan értelmiségiekkel – gondoljunk itt a brit Seton-Watsonra és körére vagy Ernest Denisre és csehbarát értelmiségi társaságára –, akik militáns hangvételt ütöttek meg a Monarchiával kapcsolatban. Az is előfordult, hogy a diplomatákat és szakértőket képzettségüktől vagy érdeklődésüktől elég távol eső albizottságokba delegálták, mert a nagy létszámú békedelegációk dacára egyszerűen nem jutott mindenhova szakértő. A békedelegációk egyáltalán nem képviseltek egységes politikai irányvonalat. Lloyd George brit miniszterelnök például egy sor kérdésben szembekerült a Foreign Office diplomatáival, akik nem lelkesedtek a kormányfő mérsékelt hangütéséért. Wilson amerikai elnök nemcsak Lansing külügyminisztert tartotta rendszeresen a kispadon, de 1919 tavaszán legfontosabb tanácsadójával, House ezredessel – aki a nevével ellentétben nem katonatiszt, hanem egy sajátos világképpel rendelkező texasi üzletember és politikus volt – is összekapott és hazaküldte őt. A kisebb szövetségesek nagyjelenetei – például a románok tiltakozása a békeszerződés kisebbségvédelmi rendelkezései miatt vagy az olaszok elég következetlen vonalvezetése, amelyben egy állandó elem volt: az új délszláv állammal való folyamatos kibabrálás –, a számtalan, egzotikusnak látott kis nép és követelés megjelenése helyzeti előnyhöz juttatta az 1919 folyamán viszonylag stabil irányvonalat követő, egységes és ráadásul házigazdai szerepet, így a békekonferencia elnöki tisztét is betöltő Franciaországot. Georges Clemenceau miniszterelnök és a magyar kérésekkel szemben talán még nála is elutasítóbb külügyminisztere, Stephen Pichon viszonylag jól együttműködött, a francia békedelegáció és szakértői háttér többé-kevésbé egységes volt a Monarchia utódállamainak megítélésében 1919 folyamán. Ezt a harmóniát igen ritkán zavarták meg Magyarországnak méltányosabb békét kérő hangok.

Ezalatt Magyarországon
A magyar békeszerződés alakulásában kulcsfontosságú az az egy év 1919. január és 1920. január között, amíg Magyarországnak semmiféle képviselete nem volt a békekonferencián. Nem a saját hibájából. Az antant, illetve a békekonferencia egyetlen magyar kormányt sem ismert el legitimnek 1918. november és 1919. november között. Sem Károlyi Mihályét, sem a tanácsköztársaságét, sem a szegedi ellenkormányt, sem Friedrich István kabinetjét. És mivel nem ismerték el őket a népszuverenitás letéteményesének, meg sem hívták őket a békekonferenciára. Voltak ugyan elszórt kísérletek arra, hogy hivatalos-félhivatalos magyar kiküldöttek vegyék fel a kapcsolatot az antant képviselőivel semleges országokban (Svájcban, Hollandiában, Svédországban), de beutazási engedélyt senki nem kapott Franciaországba vagy Nagy-Britanniába. Az angol és amerikai protestáns egyházak némelyike – elsősorban az unitáriusok – próbált ugyan lobbizni erdélyi hitsorsosaiért, és érveket sorakoztattak fel a terület Magyarországon tartása mellett. Akciójuk visszhangjára jellemző, hogy míg a román miniszterelnök meghallgatta őket, és orvoslást ígért mindenre, addig Lord Curzon külügyminiszter nem ért rá fogadni az Egyesült Államokban sok tekintélyes taggal bíró, de mégiscsak a kisebbek közé tartozó protestáns egyház képviselőit. Memorandumaik azonban eljutottak a brit politikai élet néhány szereplőjéhez, és főleg 1920-ban megszólalásra sarkallták őket. Ez azonban részleges, bizonyos értelemben elkésett és szűk területre koncentráló lobbikísérlet volt. Bizonyos értelemben paradox, hogy a békecsinálók nagy részét elég mélyen átélt antikommunizmus fűtötte, mégis Kun Béla (illetve formálisan Garbai Sándor) kormánya állt a legközelebb ahhoz, hogy meghívják a békekonferenciára. 1919. május 1-jén ki is ment egy meghívó a bécsi francia antantmisszióhoz azzal a kéréssel, hogy továbbítsák azt Budapestre. Henri Allizé bécsi francia főbiztos büszkén írta emlékirataiban (Ma mission ? Vienne), hogy időhúzással és a meghívás visszatartásával sikerült meghiúsítania az átadást. Majd a magyar Vörös Hadsereg északi hadjárata rajzolta át az erőviszonyokat úgy, hogy a meghívás érvényét vesztette. Mindenesetre az a tény, hogy egy relatíve alacsony beosztású antanttisztviselő komolyabb következmények nélkül visszatarthatott egy ilyen fontos iratot, arra utal, hogy a meghívás nem volt sem végiggondolt, sem komoly támogatást élvező lépés. A korszak nyugati diplomáciai levelezésében egyébként rendszeresen felbukkant az a tézis, hogy a proletárdiktatúra voltaképp nem más, mint a magyarok egy újabb trükkje országuk és hegemón helyzetük megtartására. Valójában Kun Béláék tevékenységében is kár valamiféle ideológiai fordulatot keresni, itt a magyar nacionalisták mimikrijéről van szó. Ennek a tézisnek a leghangosabb szószólója – már Károlyi Mihály kormányzása alatt is – Pichon francia külügyminiszter volt. Mind a magyar meghívás elmaradása, mind az ennek indoklására felhozott retorikai elemek elleplezik azt a tényt, hogy Magyarország sorsa már 1919 elején eldőlt. A békekonferencia szakértői albizottságaiban február–márciusban már készen állt a magyar határ terve. Ezen ugyan történtek később módosítások – talán éppen a tanácsköztársaság hatására –, például Burgenland Ausztriának ítélése esetében, de Erdély, FelsőMagyarország és a Délvidék sorsa már megpecsételődött. Ráadásul ezek a területek ekkor már csaknem mind utódállami katonai megszállás alatt álltak. Elnézve például a csehszlovák hadsereg gyors előretörését 1918 decembere és 1919 januárja között, nehéz megszabadulni a gondolattól, hogy a prágai kormány célja a fait accompli kierőszakolása volt a békekonferencia megnyitásának pillanatára. A Román Királyság képviselői pedig – bár csapataik csak 1919 áprilisában érték el a Tiszát – folyamatosan nyomást gyakorolhattak Párizsra, hogy csak úgy nyújthatnak segítséget a francia erők déloroszországi akciójához és a bolsevik csapatok feltartóztatásához, ha a nagyhatalmak nem nagyon piszkálják Románia 1918-as, háborúból történt kiválásának jogi következményeit és egyúttal respektálják a bukaresti igényeket. A magyar béke ügye a békekonferencián jó esetben is ötöd-hatodrangú kérdésnek számított Németország egész kérdéskomplexuma (jóvátétel, gyarmatok, leszerelés), a Nemzetek Szövetségének létrehozása, az Oroszországhoz való viszonyulás, az Oszmán Birodalom sorsa (ezen belül is például a mandátumok kérdése) és az olasz követelések mögött. Bizonyos értelemben még a Monarchia által hagyott problémahalmazban is nagyobb fontossággal bírt Ausztria sorsa vagy akár Szilézia hovatartozásának és az ottani széntermelésnek az ügye, mint a magyar határok kérdése. Így amikor a kivérzett, törődött ország békedelegációja 1920. január elején Párizsba indult, már túl sok minden elvégeztetett: aláírták a mintául szolgáló német (1919. június 28.), majd az osztrák (1919. szeptember 10.) és a bolgár (1919. november 27.) békeszerződést. Az Egyesült Államok kivonult a békekonferenciáról, azaz a Magyarország számára valamiképpen méltányosabb határokat megfogalmazó tábor tovább gyengült. 1920. január 16-án pedig megtartotta első, párizsi ülését a Nemzetek Szövetségének Tanácsa. Túl sok minden eldőlt és – a győztesek szemszögéből – a magyar kérések teljesítése túl sok ponton forgatta volna fel a nagy nehezen tető alá hozott status quó-t. A szándékoltan kései meghívás, a bolsevizmus renoméja, a kész tények politikája azonban nem szabad, hogy elfedtesse a tényt: Magyarország sorsa ebben a háborúban szorosan a Monarchia sorsához volt kötve. Abban a pillanatban, amint – egyébként relatíve későn – az antant elkötelezte magát a Monarchia felosztása és egy új hatalmi konstelláció támogatása – azaz többé-kevésbé homogén kis- és középállamok létrehozása, majd szövetségi rendszerbe, esetleg gazdasági egységbe fogása – mellett, nagyon kevés remény maradt arra, hogy a Magyar Királyság változatlanul megőrizhető legyen. Az új közép-európai államok létrehozásának gondolata nem volt új Nyugat-Európában, de a diplomáciai szintű támogatás hiányzott mögüle. Az 1918 közepén megszilárdult döntés azt vetítette előre, hogy a Monarchia nagy területeiből stafírozzák ki ezeket az új államokat, és teszik őket képessé az önálló állami létre, a nekik szánt stratégiai szerep eljátszására. A Monarchia elviselhetett volna kisebb mértékű területveszteséget a határvidékein, Bukovinában vagy Galíciában, akár a független Lengyelország visszaállításának sem lett volna akadálya. De a Monarchia föderalizálásának uralkodói bejelentése, majd Csehszlovákia kikiáltása és bizonyos értelemben Magyarországnak mint magterületnek a kiszakadása, illetve a föderalizálás elutasítása halálos csapást mért a sok évszázados Habsburg-projektre. A külső okok mellett tehát voltak belső okai is az összeomlásnak. A nagy, határ menti magyar etnikai tömbök elcsatolását olyan helyi határmegvonási döntések alapozták meg, melyeket alapvetően gazdasági és közlekedési indokok/ürügyek mentén hoztak meg: egy-egy vasútvonal, város gazdasági hátországa szerepelt érvként, és ezekben az ügyekben a békekonferencia jobbára Magyarország ellen döntött. (Forrás és fotó: Rubicon, 2017.)