A szerkesztőségi szoba sarkában ült az asztalánál és kávézgatott. Figyelte, hogy Kinga, a fiatal titkárnő, hogy gépel "vakon". Arra gondolt, hogy a karácsony előtti hétvégén, szombaton, semmi, de semmi nem történik Kolozsváron, teljes a nyugalom, nem kell kabátot venni és helyszínekre, eseményekre rohangálni, mint ügyeletes újságírónak. Sajnálta, hogy beleivott a kávéba, most nem mehet át a másik szobába szundítani egyet. A briftasnijában kotorászott, kereste a cetlit, amit reggel írt, mi a teendő ünnep előtt címmel, de nem találta. Édesanyja kicsi igazolvány képe került a kezébe. Nézegeti a meggyötört arcot, a derűs, nagy kék szemeket. Eszébe ötlött, hogy mennyit vállalt, azért, hogy őt fölnevelje. Egy éve végleg elment. Életútja állomásai. Nagyváradon született az első világégés után, hegedűtanár, művésztanár, zenekari tag. Amikor újra magyar a város – micsoda öröm – aztán csalódás, mert eltávolítják a filharmóniától, sárga csillag, magántanulók, batyuval negyvennégy májusában a téglagyár udvarán, Kassára viszi a lezárt vagon és végállomás Auschwitz. Egyedül menekül meg, arról soha nem beszélt hogyan, miért, ki segített neki. Gyógyulás Svájcban, szerelem, házasság, koncertek a zongoraművész férjjel.

 

Megszületik a gyermek, férje nem éli túl a háború okozta betegségeket. Ötvenegyben, karján a fiával, visszatér Váradra, a Peceparti városba tanítani. Ruha István üzeni, hogy jöjjön Kolozsvárra a főiskolára tanítani. Negyven év a pódiumon, katedrán és otthon a négy fal között a tehetséges tanítványokkal.

"Fiam, neked abszolút a hallásod, egy született zseni vagy, mint az apád" – anyja mindig így kezdte. De a szorgalom, a kitartás, hiányzik belőled. Nem leszel soha koncertező művész." Ezért írja helyette az újságot, a végtelen sok zenekritikát.

 

Apjára próbált gondolni, a legendás Kemény Ervin zongoraművészre, de csak egy viharkabátot és kalapos alakot látott lelki szemei előtt. A kabát és a kalap öt évig Lugánóban, az előszobában, ott lógott a fogason.

 

A titkárnő, Kinga kopogós cipője ébreszti félálmából. Szótlanul fölmarkolja a dossziét és elviszi az asztaláról a karácsonyi koncertismertetőket, amiket még otthon éjszaka a csendben megírt. A gyermekeire, unokáira gondolt, a megvásárolandó karácsonyfára, cukorra, ajándék könyvekre.

 

Kintről a terasz felől jött a lépések hangja. A falépcsőn valaki a koradélutáni csendben bottal, csizmában, a karfát nyikorgatva jön fel. A félfordulónál percekre megáll. Szinte zihálását is hallja. Idős, katonaviselt férfi, állapítja meg, mikor meghallja a küszöb előtt a bokacsattintást. Katona vagy volt csendőr. Lehet vagy nyolcvan, kilencven éves. Azért jutott eszébe a csendőr szó, mert előbb édesanyjáról emlékezett. Ő mondta mindig, ha egyenruhást látott az utcán, ezekben nincs egy csepp, egy szemernyi, egy fikarcnyi emberi érzés.

 

Az ajtó óvatosan, bocsánatkérően kinyílt, és belépett a matuzsálem kinézetű, bajuszos, szakállas férfi. Köszönt, a sarkát összecsapva bemutatkozott. Hegedűs Tibor. Kingát látta az ablaknál, feléje fordult.

- Apróhirdetni jöttem!

 

Kinga egy széket tolt mellé, hellyel kínálta.

- Van egy kitűnő állapotú Steinway zongorám, szeretném eladni.

 

A kolozsvári, délutáni, gyenge napfényben úgy látta az idős férfit és a lányt, mint a mesebeli nagyapót és a repdeső angyalkát. Érezte, az öreg ember keveset lát és keveset hall. Kinga, mint egy leendő riporter, lekáderezte Hegedűs Tibor urat. Tényleg volt katona, tanult jogász, ügyvéd, bútorgyári munkás, majd a végén éjjeliőr.

 

- Hirdetni szeretnék a jövő heti újságukban, jönnek haza külföldről Kolozsvárról elszármazottak, talán valakinek kell egy jó állapotú zongora. Erre karácsonykor sokkal nagyobb az esély.

- Tibor bácsi! – emelte fel Kinga a hangját. Itt a szerkesztőségben nem lehet hirdetni. Csak a lap kiadójánál, az ott van az Avram Ioncu utcában. Közel van, ha most itt kimegy a Jókai, akarom mondani a Napoca utcába, befordul a Rédei ház előtt.

- Ne olyan sebesen kislány. Semmit sem értek – keseredett el az idős férfi hangja.

Megsajnáltam őket. A lány már nem emlékezhet pontosan az utcák régi nevére, a férfi pedig az új, idegen nevekre.

- Hegedűs úr! – lépett elő a szoba homályából. Hegedűs úr! – ismételte meg a meglepődött férfi nevét. Tudja maga, hogy hol volt a háború előtt Kolozsváron a Tükrös Ház?

- Tudom, hogyne tudnám, katonaként, jurátusként egész a háború végéig megfordultam ott sokszor. Ott volt a kolozsvári kupleráj.

Kinga döbbenten nézett rájuk és megsértődve átviharzott a másik szerkesztőségi szobába, becsapta maga után az ajtót.

- Na, oda induljon, ott van a hirdetési részleg, abban az épületben.

 

Valószínű, hogy Hegedűs úr most gondolatai között botladozik, több mint ötven év távlatából mire is emlékezhet, az ajtóra, a lépcsőkre, a hatalmas velencei tükrökre, a lányokra, a csigalépcsőre, ami a karzati örömszobákhoz vezetett.

 

Odalépett a forralóhoz, kiöntötte a lobogó vizet egy félliteres korsóba, egy marék málnalevelet eresztett bele és megkérdezte a váratlan vendéget, cukrot vagy havasi mézet tegyen a teába. Hegedűs úr a mézet választotta. Olyan barátságos lett a hangulat ebben a gazdag, málna illatú délutánban.

 

- Milyen az a hangszer, Hegedűs úr? Magam is zongorázom, hangversenyekre járok, de Steinway zongora ritkán fordul elő Kolozsváron.

- Kettőszázhetvennégyes B modell. Anyámtól úgy hallottam, különleges gyártmány, a billentyűzet kulcsa megvan, de van rajta egy titkos rekesz, amihez nincs kulcsunk. Én a magyar időben negyvenegyben bevonultam, front és hadifogság következett. Ahogy hazatértem, ott állt a Szentegyház utcai lakásunkban a zongora. Édesanyám mesélte, hogy negyvennégy májusában a zsidókat elhurcolták, a szemben lévő lakást lezárta a házmester. Egyik éjszaka aztán, hazajött Ervin úrfi, a híres zongoraművész. A munkaszolgálatból, valahogy csodával határos módon megszökött. Ott állt rongyokban, a leblombált lakás előtt. Tudott arról, hogy a familíát elhurcolták már. Anyám bíztatta, törje föl a zárat és vigye magával, ami érték, mert mindegyre a katonák őt keresik név szerint. Ervin úr kimosdott, megberetválkozott, felvette az apja első világháborús tábornoki egyenruháját, köpenyét, még a kitüntetések is ott lógtak a mellén. Azt mondta, átszökik a románokhoz, inkább azok verjék agyon, mint a magyar testvérei. Kinyitotta a lakása kétszárnyú ajtaját és áttolta hozzánk a dióbarna zongorát. Anyámnak annyit mondott még, hogy ez a világon az egyik legjobb márka. Kettőszázhetvennégy centis, B modell, még az első világháború előtt készült Amerikában. Most kezd érni a hangja, harminc év múlva lesz az igazi. Adott hozzá egy kulcsot és azt mondta, ebben a hangszerben van a család vagyona.

 

- Mi történt a hangszerrel? - kérdezte izgatottan.

- Megjöttem a fogágból, sem a testvéreim, sem a gyermekeim nem tanultak zenélni. Botfülű família vagyunk, a hangszer ott állt a sarokban, ahova Ervin úr betolta. Vigyáztunk rá. Portörléskor találta meg édesanyám a rejtett kulcslyukat és a titkos zárat, de nem is próbáltuk kinyitni. Anyám és a feleségem halála után én is egyedül maradtam, gyermekeim Amerikában élnek, az unokák már egy szót sem tudnak magyarul. Azt tanácsolták a barátaim, adjam a hangszert a filharmóniának vagy a színháznak, de azok köszönték, de nem kérték. Anyám arról tudott, hogy a család meghalt a táborban, de Ervinnek is nyoma veszett.

 

- Kemény Ervin, a zongoraművész, az édesapám volt, de csak a nevét örököltem, a születésem után másfél évvel meghalt. Édesanyám nevelt fel, a zenei tehetséget tőlük kaptam és jutott belőle a gyermekeimnek, unokáimnak. Mi Svájcból ötvenegyben települtünk haza, ide kerültünk Kolozsvárra. Édesanyám kereste a hangszert, de nem találta, nem volt itt senki ismerőse. És amikor a halálos ágyán a kezembe nyomta a zongora második kulcsát, hittem is, meg nem is a foszlós történetet.

 

Ott ültünk a korai félhomályban, néztük a semmit, a múltat. Kiittuk az utolsó korty forró teát.

 

- Tudja, Ervin, én a harmadik szinten lakom, nincs lift. A fiam Amerikából intézi, hogy egy ügyes pincér az Agapéból hozza az ebédemet. A szomszédasszony vásárol ezt-azt, ha megkérem. Heteken át vagyok egyedül ott fenn a magasban, hasogatnak a térdeim a lépcsőn, onnan csak a Bánffy palota kupoláját látom. Most adott az Úr egy lehetőséget, tőlem ötven méterre, a főtér oldalában cserélhetek egy cselédlakásra. Egyetlen szoba, kicsi teakonyha. Ha kilépek az ajtón, a barátaim ott sütkéreznek a padokon a Mátyás szobor előtt. Oda akarok költözni, tudom, hogy van még hátra tizenöt vagy húsz évem. Az apám is túlélte a százat. Ette a sült döblecet ősztől tavaszig. Reggel korty pálinka, este egy pohár bor. Ez az én titkom is.

 

A belső zsebében kotorászott Ervin, előkerült a levéltárcából a vörösréz kulcs.

 

- Itt a kulcs, Hegedűs úr, ez a titkos rekesz kulcsa, ahol az ékszerek vannak, nekem csak a hangszer, a Steinway kell.

Zongorázott egyet a hosszú ujjaival a levegőben.

- Ervin kérem, engem az sem érdekel, ha gyémántrögök vannak ott marékszám a rekeszben. Én a halópénzemen megváltottam ötven évre a helyem a Házsongárdban, a családi kriptában. Nekem csak nyugalomra, öreg barátaimra és az áhítatra van szükségem a főtéri Szent Mihály templomban.

Ültéből hirtelen előrelendült, két marokkal kapaszkodott a sétabotjába. Fölegyenesedett. Állt, mint a cövek. Összecsapta a bokáját.

 

- Hegedűs Tibor nyugalmazott karpaszományos főhadnagy, szolgálatára jelentkezem. A Steinway Önt illeti, bánjon vele kedve szerint.

 

Olyan hátraarcot produkált, mint egy fiatal díszelgő hadnagy, kilépett ballal, elindult, de az ajtóban hátraszólt.

 

- Ervin, kérem, kísérjen le a falépcsőn, ráfagyott a köd, nem szeretném magam összetörni.