A korszakos és nagy, Juhász Ferenc emlékére
Körülfogott, csaholt, vicsorított, és ugatott,
nyolcvanhét évig reménykedhetett, és hihetett;
az átkot, a gyűlöletet, és a bűntudatot,
emésztve, lenyelte a megmart emberszívedet.
Íróasztalodon az élet lehullott lángja,
amit el tudok mondani, az csak a zavarom;
míg lelkem a tűzözön sáska fogsora rágja,
a létpernyén, és a szivárványszínű avaron.
Nézem betakart arcodon a vászonarckendőt,
és a mézből nem ihatok, csak az epés borból;
remélve, hogy halálod virágzik majd jövendőt,
kezemmel sárgombócot gyúrva a nyálas porból.
A véráztatta kőpadlón most utánad ások,
vörös és véres tenyerekkel, fölsebzett vállal;
belsőmben fájó hidrogénbomba-robbanások,
számban vaskarikával, zablával, habos nyállal.
Úgy siratom csak a kioltott spirituszlángot,
nem csillapítja semmi, harminchat fokos lázam;
kinek egész embertörzse így még sosem rángott,
csontvázaddal együtt érzem égni a csontvázam.
A szent mindenséget taposnám emléked végett,
szíved fölött lobog ezer gyertyám lángcsipkéje;
a rózsa-tűzet, és a vak ősfeketeséget,
eloszlatnám, hogy a világot szégyen ne érje.
Bánat rongyomat a semmi ágára akasztom,
a sorsnak szegezve sunyi és ostoba vádat;
könnyes bánatommal szívem szívedre rohasztom,
ujjam szopva, mint a sárga, pikkelyes tyúklábat.
A sötétet repedésekké semmi sem osztja,
és zavarja el az időevő keselyűket;
szavaim, mint a haldoklók szájában az ostya,
ki bogozná és csomózná ki most a betűket.
Valahol harangoznak. Kiért is harangoznak?
Aki mellét odatartotta a golyónak;
a költőért, ki szolgája nem lett a gonosznak,
hogy be álljon gyilkosnak, és kurva árulónak.
Költő volt, aranyat-hányó, embervulkánmadár,
hogy verejtéke hozzon ezer tüzes virágot;
nem taposhatta el cséza, vagy bricska, vagy batár,
kit a halál most úgy falt fel, szinte nem is rágott.
Hogy ne lobogjon aranya a télnek, és ősznek,
és kénes könnycseppje a nyárnak és a tavasznak;
szavam is olyan akár egy halottidézőnek,
a vihar szélben szállva, úgy ég akár a kazlak.
A mesterem volt, példaképem, és a rokonom,
kiért most a harang szól, a sors-hömpölygő ködben;
ki jeges homokként fekszik a forró homokon,
Isten szívhalálában, a fehér gyertyacsöndben.
Móritz Mátyás
2015 December 4. Péntek
Budapest, Csepel
