Forgách András: Zehuze

A „zehuze” héber kifejezés, jelentése: ez van, ezt kell szeretni (vagy legalábbis elviselni). S hogy mit, arról szól ez a levélfolyam 1947-től 1976-ig. Napok, évek hömpölyögnek megállíthatatlanul egymás után, apró-cseprő családi történések fonódnak össze a történelem nagy lépéseivel. A leveleket egy Palesztinába kivándorolt anya írja Magyarországra visszatelepült lányának. Tulajdonképpen egy végeérhetetlen, folyamatos monológ. Aki mondja, visszavágyódik gyermekkora Magyarországára, ahol pedig a címzett mozog idegenként. Mégis maradnak ott, ahova a sors dobta őket. Zehuze – ez van: „az emigráns csak emigráns”, s közben: „mindig nagyon örülünk leveleidnek, meg a pesti levegőnek is, ami kijön a borítékból”. Egy anya szubjektív szűrője újabb szemszögből mutatja be a történelem e viharos időszakát, és a Forgách András által választott forma, egy családon belüli levelezés intimitása hitelessé teszi a történetmesélést. Ez fontos tartalmi értéke e vaskos kötetnek, de említést érdemelnek formai érdemei is. Nyelvezete, írásmódja - amelyben keverednek a héber, az angol, a mindenféle nemzetközi kifejezések, valamint meglehetős bizonytalanság tapasztalható a magyar helyesírást illetően is – kifejező, ugyanakkor végtelenül szórakoztató és színes megjelenítése egy, az anyanyelvétől régóta távol élő asszony akcentusának. Ez a kontrolálatlannak tűnő áradat, amelynek hosszú (néha egyik évből a másikba átcsúszó) mondataiban jól megférnek a családi és világbéli események, olyan, mint egy rég nem látott, bőbeszédű rokon, akiben összegyűlt harminc év érzelme és információja, és most csak mondja, mondja, mondja… közel 600 oldalon keresztül egy szuszra, hogy nem is tudunk közbe vágni. Bár nem is akarunk.