Az "Ámokfutó idők" nem csupán egy új bemutató ígéretét hordozza, hanem olyan vállalkozás, amely történelmi és erkölcsi súlya miatt is kiemelkedik a kortárs magyar színházi életben.

Az előadás jelentőségét tovább növeli, hogy Molnár Kristóf, a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves rendezőszakos hallgatója ezt a művet választotta vizsgadarabjául. Egy élő szerző alkotásához nyúlni önmagában is bátor döntés, hiszen az alkotói párbeszéd közvetlen és felelősségteljes. Még nagyobb kihívás azonban, hogy Fazekas István a hortobágyi internáltak tragikus sorsát állítja a középpontba – egy olyan történelmi korszakot, amely nincs távol a jelenünktől. Az 1950-es évek kemény diktatúrájának sebei máig hatnak, családtörténetekben, elhallgatásokban, közös emlékezetünk rétegeiben. Egy ilyen témának a vizsgaelőadásként való színpadra állítása hatalmas művészi és erkölcsi felelősségre vall. Az előadás ebben az értelemben is egyedülállónak ígérkezik.

A hortobágyi internálások története a magyar köztudatban mindmáig feldolgozatlan. Az 1950-es évek elején családokat hurcoltak el az Alföld kietlen tanyavilágába, Ebesre, Árkusra és más pusztai telepekre. A magyar "Gulág" világa évtizedeken át a hallgatás és a félhomály terepe maradt. Színdarab eddig még nem született erről a tragédiáról. Fazekas István most ezt a csendet töri meg – nem pusztán történelmi tablót rajzolva, hanem emberi sorsokon, személyes döntéseken és morális vívódásokon keresztül.

Az 1952 nyarán játszódó kamaradráma középpontjában két különböző életút találkozása áll. Az egyik oldalon az idős Herczeg Ferenc alakja jelenik meg, akit Budapestről telepítettek ki Ebesre. A háromszor is irodalmi Nobel-díjra jelölt író a Horthy-korszak ismert közéleti szereplője volt, aki nyíltan vállalta Trianonnal kapcsolatos nézeteit. A másik oldalon egy középkorú asszony áll, akit az ávósok elleni tyukodi lázadás miatt internáltak, aki egy rendőr kíséretében egy halott fiút kísér Árkustanyáról Ebesre. Egy váratlan vihar összesodorja őket: az asszony a fiú holttestével abba az istállóba lel oltalmat, ahol az idős író él embertelen körülmények között. A történet egyik központi kérdése, hogy eltemetheti-e pap az internált fiút. A válasz azonban jóval túlmutat az adminisztratív döntéseken. A hithez való ragaszkodás, az ég felé fordulás itt – a legembertelenebb körülmények között - a megmaradás esélyévé válik.

Herczeg Ferenc alakjához kapcsolódik a másik súlyos erkölcsi dilemma. Az akkori belügyminiszter alkut ajánl: ha önkritikát gyakorol, ha visszavonja korábbi nézeteit, hazatérhet. A kérdés személyes és történelmi egyszerre: köthet-e kompromisszumot az ember a törvénytelen hatalommal? Enyhítheti-e mások szenvedését egy ilyen döntéssel? A darab egyik kulcsmondata: "Nem lehet mindenki szem a láncban!" Ez valójában a drámaíró súlyos felszólítása a ma élőknek, hogy a diktatúra soha ne térhessen vissza.

Fazekas István drámája nyelvében feszes és költői. A dialógusokban a történelem súlya mellett ott vibrál a személyes hit és a krisztusi szeretet parancsa. A hajlíthatatlan Herczeg belső fordulata – amikor az internáltak sorsát megismerve kész lenne önkritikát gyakorolni, hogy a fiú egyházi temetést kaphasson – a mű egyik legmegrendítőbb pillanata. A darab azt sugallja: az igazság kimondása önmagában nem elég, a szeretet konkrét cselekedetei adják az erkölcsi tartást.

Molnár Kristóf rendezői koncepciója új dimenziót nyit a történetben. A halott fiú színpadi jelenléte a múlt és a transzcendencia határát idézi meg, metafizikai távlatot adva a realista történelmi közegnek. A fiatal egyetemisták és a József Attila Színház tapasztalt művészei – köztük Újréti László és Kiss Gábor – közös munkája különleges találkozás: nemzedékek párbeszéde a színpadon, ahogyan a darabban is múlt és jelen feszül egymásnak.

Az "Ámokfutó idők" korábban felolvasószínházi formában már eljutott a közönséghez: Koncz Gábor Kossuth-díjas és Gregor Bernadett Jászai Mari-díjas színművész tolmácsolásában országszerte nagy hatást váltott ki. Most azonban teljes színpadi formájában szólalhat meg.

A bemutató nem csupán egy új premier lesz, hanem a történelmi adósság törlesztése is. A hortobágyi internáltak némaságra ítélt története hangot kap végre, és velük együtt a kérdés is, amely ma is érvényes: miként maradhat ember az ember az ámokfutó időkben? (Fotó: József Attila Színház)