Krimijátékot tálaltak a vacsora mellé az érdi Poirot Belga Bisztróban július 2-án. A játékmesterek a budapesti Rejtélyek Házából érkeztek és igyekeztek a húszas évek gengsztervilágába varázsolni a vendégeket. Ebben a séfnek is jelentős szerep jutott, hiszen háromfogásos menükölteménye nem is lehetett volna amerikaibb. A kukorica krémlevesbe pirított bacon, mellé pedig apró sajtpogácsa került. A főétel sültoldalas volt parázsburgonyával, fűszeres tejföllel és salátával, meg valami isteni öntettel, aminek nem sikerült kinyomozni a titkát. Desszertként brownie érkezett vanília fagyival. Mire végig ettük, mindenki úgy vélekedett, szerencse, hogy tényleg nem a szakácsot nyírták ki, de ne rohanjunk ennyire előre!

A tizenhét fős asztaltársaság három baráti társaság összeültetésével jött létre, de szerzőnk például senkit sem ismert a vendégek közül. Általában nem szokott az ember vadidegenekkel vacsorázni, de mivel a kínzó rejtélyeket együtt kellett kiderítenünk, hamar túllendültünk ezen. Meg kellett tudnunk, kit öltek meg, mivel és hogyan.

Az ülésrend gyorsan felbomlott, és eszmecserébe kezdtünk a különféle kellékek szerepét, a nyomozás menetét illetően. Kaptunk egy meghívókártyát a sarkában valami fura kódokkal, egy oldalnyi szöveget titkosírással, megoldókulcsnak látszó nyomtatványokat, dollárnak látszó játékpénzt United States of Mistery felirattal, de felkeltette a figyelmünket három lezárt faláda is, amelyekből a későbbiek folyamán további tárgyak kerültek elő: egy UV lámpa, két hangszóró hangfelvételekkel, végül pedig egy CD, amelyen filmfelvétel volt.

A helyzet őszintén szólva reménytelennek látszott, és ennek többen hangot is adtak "Kérjünk inkább még egy sört!", "Menjünk ki cigizni!", illetve "Na, én elvesztettem a fonalat!" felkiáltásokkal. Amikor azonban épp eluralkodott volna az általános csüggedés, valaki mindig megvilágosodott a feladat valamely részletét illetően és tovább tudtunk lépni. A tizenhét játékos közül alig akadt, akinek ne köszönhettünk volna valamely apró felismerést, amely előre vitt a nyomozásban. Egymás szavába vágva találgattunk és szó szerint hangosan gondolkodtunk, de a csapat már a leves végére összeállt annyira, hogy valamelyikünk határozottabb felszólítására egyszerre hallgasson el és figyeljen egy irányba.

A játék legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy az emberi lény feltétlenül képes a hatékony együttműködésre, ha különben nem kelhet fel a vacsoraasztaltól. Mire lépésről lépésre a filmig jutottunk és újabb tanácstalan falatozásba mélyedtünk, az egyik társunk, történetesen egy vőlegény, akinek néhány hét múlva éppen a Belgában lesz a lagzija, közölte, hogy tudja a megoldást. Cserfes mennyasszonya azonnal nógatni kezdte, hogy jelentse be megalapozott gyanúját annak rendje-módja szerint. Ha netán tévedne, mi rossz történik, legfeljebb rendelnek még egy kancsó sangriát. A játékmester a megszokott komoly képpel lépett az asztalhoz, és legnagyobb meglepetésünkre hamarosan bólogatni kezdett. A desszertet már abban a boldog tudatban fogyasztottuk, hogy csak az imént megismert bajtársakkal sikeresen megoldottunk egy komoly rejtélyt. Hogy mennyi idő alatt, arról fogalmam sincs, mert, hogy őszinte legyek, tényleg elvesztettem a valóságérzékemet. Semmi más nem foglalkoztatott, mint az a fura puzzle, amit közösen kellett kiraknunk.

Lassan búcsúzkodni és szedelőzködni kezdtem. Csodás (második) esküvőt kívántam az ifjú párnak és a többiektől is elköszöntem. Az étterem másik részében másik játékostársaság üldögélt nyakig rejtélyben. Reménykedve fordultak felém, "Ki a gyilkos?" – kérdezgették esdeklő, elkínzott arccal. Én azonban mindentudóan rájuk mosolyogtam és könnyedén tovalejtettem. Kaparják ki maguknak a gesztenyét!

Legközelebb augusztus végén lesz nyomozós vacsora a Belgában.