Amikor az Olvasó belép Krasznahorkai könyvébe, illetve kilép a Fukuine negyedbe „hirtelen másféle épületek, másféle utcák, mintha egyszeriben színek és formák vesztek volna el”. De nem így az Olvasó, akit a szép szavak, az oldalnyi, kacskaringós mondatok lágyan felkarolnak és beúsztatnak egy különös világba. Japánban vagyunk és közel a jelenben. Majd’ ezer éve egy finom műveltségű japán udvarhölgy - Muraszaki-no-Szhikibu - megírta Genji herceg kalandos históriáját, amelyet a világ első regényeként tartanak számon. Krasznahorkai pedig elindítja Genji herceg unokáját, ezt a „törékeny alkatú, rendkívüli szépségű fiatalember”-t, hogy megtaláljon valamit, ami talán nem is létezik, talán ott vár a következő utcán, a következő mondat végén. Az „Északról hegy…” tele van hiánnyal. Ha éppen megtalál valamit, azt hamarosan benövi a dús aljnövényzet, vagy elröpül, és örökre elnyeli az ég kékje. A nagy részletességgel megírt tárgyak vagy tájak már csak romok, elvesztett kellékei egy elmúlt kultúrának. Krasznahorkai pedig végigsimítja varázspálcájával ezt a múltba merevedett világot, s ahol megérinti, ott kiszínesedik, megcsendül, szellő kél és ezüstös tollú madár száll le, megelevenedik még a kő is. Minden új értelmet, új életet kap egy röpke, boldog pillanatra. Aztán a pillanat elszáll, a varázslat elillan - csak az Olvasó marad, szívében édes-bús emlékkel, kezében könyvvel.