Több mint kétszáz oldalnyi mértéktelen ivászatra számítson, aki kezébe veszi Venyicska – ahogy magát szólítja a szerző – úti regényét. Iszákos, csupa szív, filozofikus hősünk nekilódul, hogy eljusson Moszkvából Petuskiba, ahogy teszi ezt már jó ideje, mert ott egy édes és szolgálatkész hölgy várja őt, és egy kisfiú, aki már le tudja írni a "ju" betűt. De a Kurszki pályaudvarig sem egyszerű elérnie, közben pedig – ezer más kusza és mély gondolat között – az is felbukkan, hogy még sosem járt a Vörös téren.

Az egész könyv egyetlen hömpölygő belső monológ, ami az alkoholszint függvényében hol természetes és reális, hol meseszerű, hol pedig látomás- vagy egyenesen rémálomszerű. Ami viszont a leghihetetlenebb nevű, összetételű és minőségű piáknál is jobban áthatja a történetet, az szerzőjének hallatlan műveltsége, érzékenysége, intelligenciája, elbeszélő-képessége. Szinte nincs mondata a regénynek, ami ne utalna az orosz- vagy a világirodalom valamelyik művére, vagy az egyetemes kultúrtörténet valamely más részére. Van, hogy csak egy fél mondat, vagy egy jellegzetes szófordulat utal a Bibliára, Dosztojevszkijre vagy éppen a szovjet politikai zsargonra. Máshol maga a szituáció idézi fel például Lenin forradalmi elképzeléseit. Minden tisztelet megilleti Vári Erzsébetet, a fordítót, aki lelkiismeretesen megfejtett és kijegyzetelt (szinte) minden utalást.

Ahogy főhősének, a szerzőnek és regényének is igen hányattatott utat kellett bejárnia. A "Moszka-Petuski" 1969-ben született Seremetyevóban, ahol a szerző kábelfektetőként dolgozott, mint Oroszország "legműveltebb munkása". Nem nehéz kitalálni, hogyan került ilyen helyzetbe. Bölcsésztanulmányait a híres Lomonoszov egyetemen kezdte, de hamar kiderült számára, hogy az ideológiai korlátok közé zárt, militarizált intézmény nem felel saját szabadságeszményének. Ez persze feltűnt az egyetem vezetőinek is, úgyhogy Jerofejev ezt követően harminc évig ette a kétkezi munkások fekete kenyerét. A kisregény 1970-ben két gépelt példánnyal kezdte karrierjét, és a nyolcvanas évek végéig szamizdatként terjedt a Szovjetunióban. Eközben a világ másik felén tizenkilenc nyelvre fordították le, és óriási sikert aratott. A ’77-es párizsi kiadás alkalmával a szerkesztők megkérdezték a velük dolgozó orosz költőnőtől, Bella Ahmadulinától, hogy valóban élnek-e, beszélnek-e, írnak-e így Oroszországban. Azt felelte: így csupán egyetlen ember él, beszél és ír – Venyedikt Jerofejev.