Személyes pénzügyek - Hová kerül a pénzünk?

A hitelek témakörét egy időre lezárva, mostantól néhány lapszámon keresztül egy másik – a befektetői, megtakarítói – oldalról közelítjük meg személyes pénzügyeinket.

Többek között szó lesz családi költségvetés-tervezésről, pénzügyi életpályáról, verbális túrát teszünk majd a tőzsde világában és megnézzük, hogy a bankok által nyújtott rendkívül kedvező, akciós és "nagyonmegéri" típusú lekötéseken kívül milyen lehetőségeink vannak megtakarításaink fialtatására. Most, első alkalommal azonban csak általánosságban vizsgáljuk meg, hogy hová is kerül a befektetett pénzünk – ha épp nem a párnánk alá dugdossuk.

Alapvető szabály, ha megtakarításról beszélünk – kiváltképp hosszabb távon – hogy pénzünknél maradjunk, azaz a félretett, megspórolt összeg az évek múlásával legalább az infláció mértékével megegyező hozamot elérje. Máskülönben hiába gyűlik, végső soron kevesebbet fog érni. Az elmúlt két évben tapasztalhattuk, hogy – a pénzpiaci válság hatására – megszaporodtak a betéteket hirdető banki reklámok. Nem véletlenül, hiszen a pénzintézetek pénzkihelyezés (hitelnyújtás) helyett igyekeztek tartalékokat felhalmozni. De mit is csinálnak ők a pénzünkkel?

Egészen leegyszerűsítve az alapmodell az lenne, hogy a bank gyűjt százforintnyi betétet, amire ígér, mondjuk öt százalék betéti kamatot adott időszakra – a példa kedvéért legyen ez most egy év. Ugyanakkor ezt a száz forintot nem tartja meg, hanem ebben az időszakban kihelyezi hitelként, tíz százalékos kamatra. Egy év után tehát visszakap száztíz forintot, a betétesnek azonban csak százötöt kell kifizetnie. A maradék öt forint a bank haszna, az úgynevezett marzs.

Ne gondoljuk azonban, hogy csupán ennyi történik! A bankok ugyanis – összegyűjtve a kisebb betéteket – már jelentős összeg fölött rendelkeznek adott időtávon belül, így azzal megjelenhetnek a nemzetközi pénz- és tőkepiacon – befektetőként. Százmilliós, százmilliárdos nagyságrenddel a világ bármely táján vásárolhatnak értékpapírokat – állami kötvényeket, részvényeket –, amelyekkel jelentős hozamot érhetnek el.

Maradva az iménti "százforintos" példánál, a következő történik. Az összeget bevisszük a bankba, az pedig – az összegyűjtött betétekből – olyan értékpapír-csomagokat vásárol, amelyek hozama a legtöbb esetben többszöröse lehet a nekünk ígért betéti kamatnál. Az egyszerűség kedvéért: az adott időszak alatt nem elképzelhetetlen, hogy a mi száz forintunkat megduplázza a bank, ám nekünk a szerződés lejártakor – függetlenül az elért nyereségtől – csak a meghirdetett kamattal növelt összeget – példánk esetében a százöt forintot – fizeti ki.

Látható, hogy a bankok és betétes ügyfeleik között ez esetben nincs érdekazonosság. Mindezek után pedig joggal merülhet fel a kérdés: vajon létezik-e olyan pénzügyi megoldás, amely során a pénzintézet nem csupán saját maga, hanem ügyfele számára is érdekelt minél magasabb hozam elérésében? A válasz természetesen igen. Erről a mechanizmusról következő alkalommal írunk részletesen.

Benke Hunor

független pénzügyi szakértő