- A Magyarok Világszövetsége 1991-ben megújult. Mi volt ennek a megújulásnak az előzménye?

A Magyarok Világszövetségének hosszú a története, különféle korszakai vannak, és úgy tűnhet fel, mintha a működése folyamatos lenne. Mégsem az. A legújabb fejezeteit idézhetnénk úgy is, mint valami romantikus mesét, amelyben minden a legtökéletesebb. A világ magyarsága akár ajándéknak is fölfoghatta volna a szövetség 1991-es megújulását. Azt, hogy a nemzetépítésnek van-lesz egy tágasra nyílt kulturális-adminisztratív központja. A kezdetek visszanyúlnak a húszas-harmincas évekre, amikor két világtalálkozót is szerveztek. Majd a háború és a Rákosi-korszak alatt a működés megszakadt. Aztán a Kádár-korszakban – lefokozott minőséggel ugyan, hiszen az internacionalizmus lett Magyarországon is a vezérgondolat – a szövetség újraéledt. Ekkor kizárólag a diaszpóra-magyarsággal kereste a kapcsolatot. Szó nem lehetett arról, hogy azok a magyarok is beletartozzanak, akik úgy lettek más országok háttérbe sanyarított polgárai, hogy a szülőföldjükről ki sem tették a lábukat. Nem kaphattak hivatalos magyar segítséget, legfeljebb csak lappangó és egyéni kezdeményezésekben. A '80-as évekre legalább arra rájött a hatalom, hogy az európai és egyesült államokbeli magyarokat – akik '56 után nem véletlenül hagyták el a hazájukat – valamilyen mértékben mégiscsak jó lenne visszakapcsolni az anyaországhoz. Használták az anyaország szót, és ez az ő esetükben valóban helyénvaló. A Kápát-medencei magyarság kapcsán viszont helytelen, hiszen – mint említettem – ők nem mentek sehova, nekik nem lehet anyaországuk, mert ott születtek, ahol most is élnek, sajnos egyre fogyatkozóbb létszámban. A '90-es évekre az a nyugati emigráció határozta meg a Magyarországgal való kulturális kapcsolatot, amelyik már korábban belátta, hogy a magyarságnak akkor is egyfajta fészke lehet az anyaország, ha politikai alku szóba sem jöhet. Ebben a kapcsolatépítésben kiváló emberek vettek részt: Hamza András, Bertalan Imre, Böjtös László, Sas Márton, Kazella Ignác, az iskolateremtő Nagy Károly, a Szekeres-testvérek... Református lelkészek és építészmérnökök, orvosok, szociológusok, jogászok, püspökök, főtiszteletű urak és hölgyek, Hámos László, aki az amerikai magyar jogvédelemnek volt a főembere, vagy Veress Bulcsú, aki Dodd szenátorral tartotta a munkatársi kapcsolatot. Szenátor úr pártfogolta a magyar ügyeket, kiállt az egyre inkább veszélyeztetett erdélyi magyarokért, támogatóan lépett fel azokban a kérdésekben (és segítette kialakítani a helyes amerikai álláspontot), amelyeket magyar szövetségesei eljuttattak hozzá. Ez nagyon fontos volt, mert Ceau?escuék Romániájának sokkal jobb propagandája volt az Egyesült Államokban, mint Magyarországnak. Nekik senki és semmi nem volt drága. Erdély megtartása érdekében ideológiailag is mindent megtettek: a mai napig észlelhető, hogy az amerikai könyvtárakban messze több a dákó-román történeti feldolgozás, mint a magyar. Semmi pénz nem volt sok arra, hogy a saját önképüket mutogassák az amerikaiaknak. A Dodd-jelenséget visszatekintve is meg kell süvegelnünk.

- Mennyire volt egységes az amerikai magyarság a nemzeti ügyekben?

Sokan tudták, például Lauer Edit a Magyar Baráti Közösség élén, kik azok az írók, tudósok, művészek itthon, akikkel szükségszerű felvenni a kapcsolatot, s ezt már a Kádár-rendszerben megtették olyan személyiségekkel, akik a nemzeti kérdéseket higgadtan, a tényeknek megfelelően és teljes mélységükben gondolták végig. A magyarországi hatalom, persze, nem őket küldte volna. Viszont akadtak az amerikai magyarok között indulatos magyarok is, akikben oly erős gyűlölet élt a magyarországi rendszerrel szemben, hogy képtelenek voltak elfogadni a többiek kulturális kapcsolatkeresését. Túlzásokba estek a finnyáskodásban. Ők még Lőrincze Lajost is Kádár-bérencnek hitték, aki a nép nyelvésze volt, és a nyelvtudományon kívül soha semmibe nem ártotta magát, különösképpen nem a politikába. A rendszerváltoztatás időszakában az a nyugati mag, amely átlátta, mi van itthon a szellemi életben, természetesen a régi barátokkal akarta folytatni a kapcsolatot. A Világszövetségen belül azonban egyre inkább azok kerültek többségbe, akik nem igazán ismerték a hazai viszonyokat. Hazajöttek és azt gondolták, hogy ők teremtik majd meg az új Magyarországot. Esetükben nem egyszerűen a Magyarok Világszövetségének megújításáról volt szó, hanem egy '56 utáni (meglehet, érthető) bosszúvágyról, ami épp politikai, nemzeti értelemben, nem vitt sehova. Vagy ha igen, akkor leginkább a háború végi időkbe. '91-ben kisöpörték a Világszövetség vezetőségéből az összes vezető embert, akiket vagy nem ismertek, vagy eleve Kádár-bérenceknek minősítettek pusztán azért, mert itthon maradtak, itt éltek, tehát eleve nem lehetnek bűntelenek.

- Hogyan választották meg mégis Csoóri Sándort a Világszövetség elnökévé?

Amikor ez az idézőjeles megújulás történt, Csoóri Sándort – úgy szokták mondani – közfelkiáltással választották meg a Magyarok Világszövetsége elnökének. Csoóri Sándor azonban jelen sem volt ezen az ülésen. A helyzet kicsit emlékeztet Nagy Imréére 1956-ban. Úgy követelte őt a tömeg a Kossuth téren, hogy bent sem volt a Parlament épületében. Szándékában sem állt ott lenni... Csoóri Sándor is így volt ezzel. Mentek hozzá sorra a küldöttségek, hogy jöjjön, jöjjön, de nem igen akart ennek az élére állni. Tudta, ha megteszi, saját kirúgott, megalázott barátaival kell ezt majd tisztáznia. Csoóriban hatalmas lelkiismeret működött. Tusakodott tehát önmagával, mert ugyanakkor a nemzetért érzett felelősség is ő maga volt. Elvállalta, de érezte, hogy ez aligha lesz diadalmenet.

- Felismerte az idők jeleit?

Pontosan tudta, mire van szüksége a magyarságnak. Nyilvánvaló, ha a Kádár-rendszerben ki is mondta, akkor könnyű volt tisztán látnia 1990 után. Erre született. Nagyszerű, kiváló ember volt. Költőként mindenképpen, de politikusként is. Miként nem vállalt politikai szerepet abban a pártban, abban a kormányban, amelynek a létrehozása nagymértékben az ő teremtménye volt, ugyanúgy nem akart politikai szerepet vállalni a Világszövetségben sem. Az írásnak, legfőképpen a költészetnek szeretett volna élni, ám sokszor mégis kénytelen volt politizálni. Szinte keresztre feszülés. Az ő keresztje a Magyarok Világszövetsége. Megpróbálta termővé tenni a szervezetet. A teremtés első nagy eseménye – fél évszázadnyi szünet után – az 1992. augusztusi III. Világtalálkozó volt, amelyen konkrét eredmény született: a Duna Televízió ajánlása az Antall-kormány számára. Sándor akarata volt mögötte, s ez olyannyira hatásos volt, hogy december 24-én már működött a Duna TV. Mindmáig ez volt az új Magyarország legnagyobb kulturális teljesítménye.

- A szervezésben mi volt a Csoóri szerepe?

Leginkább személyének a mágnessége. Nem volt mindegy, hogy ő ott van, vagy nincs ott. Mindig az ő személye köré rendeződtek a dolgok. Ez nem csak a Világszövetségre érvényes, igaz az MDF-re is. A Híradó és A hét főszerkesztőjeként kísértem végig a III. Világtalálkozó eseményeit, így lehettem ott a Duna TV bejelentésén is, ahol Teller Ede volt a díszvendég. Felejthetetlen, ahogy rövid beszédre fölállt. Gombostűt nem lehetett leejteni a Kongresszusi Központban. Kétezernél több ember. Első szavai: "Magyar testvéreim!". Kétezer ember fölugrott és húsz percen át tapsolt. Teller nem lett volna ott, ha Csoóri nem hívja. Ezekben a napokban (is) nagyon fontos és különleges szemléletű gondolatokat mondott el meghökkentő módon a költészetről. Az éjjeli szekrényén mindig Ady verses könyvei sorakoznak, esténként azokba lapoz bele, mert ifjabb korában felismerte, hogy ha Adynak sikerült a szavak fúzióját megteremtenie, akkor ennek az útját a fizikában is meg lehet találni, az atomok világában. Felemelő pillanatok voltak ezek. Magyarságunknak ezekben a nagy pillanataiban mutatkozik meg az igazi Csoóri Sándor. A nemzet költője, aki köré rendeződnek a dolgok, a történések, az elmesélések.

- A Csoóri-korszaknak mégis vége lett...

Igen, ez is sajátosan magyar következmény. '97 től lettem elnöki tanácsadó, akkorra már feszült helyzetbe került Csoóri Sándor. Nem elég, hogy a kezdet se egészen sikertörténet, ráadásul azok erősödtek meg egyre inkább, akik a magyar történelemtől, a fennálló viszonyoktól függetlenül óhajtottak volna saját jövőt fabrikálni. Csoóri Sándor szempontjából a lényeg az, hogy mint teremtő ember, aktívan jelen tudott lenni a politika szervezeteinek a létrehozásában, utak kirajzolásában, de nem szerette magát a politikát. Ezért terjesztik róla, hogy nem értett a politizáláshoz. Pedig dehogynem értett! Csak éppen világosan látta, hol van annak a helye. Csoóri akarata ellenére 2000-re elöntötte a Világszövetséget a viszálykodás. Finoman fogalmazva is furcsa szavazáson hat szavazattal Patrubány Miklós lett a Világszövetség elnöke. Innentől kezdve a szervezet lényegében kártyavárként dőlt össze. Több mint sajnálatos. Csoóri Sándor meggyőződése szerint az egyetemes magyarságnak olyan megtartó központ az igénye, amely nem az aktuális politikához illeszti a maga létezését. A Trianon utáni helyzet enyhítésére kell otthon, amelytől nem választhatnak el határok; ahol mindenki egyenlő; ahol mindenkinek szava van. A Világszövetség olyan centrum legyen, ahol számon tartják a világban élő magyarok személyes bántalmait. Ha a zsidóság ezt megalkotta, mi, magyarok, mért ne tudnánk.

- Sajnos ez nem jött össze...

Patrubány Miklós mindig azzal húzta feljebb magát a világszövetségi létrán, hogy a magyarság regiszterét ígérte. Amikor kellett, beígérte, aztán elfelejtette. Bizonyság, hogy mind a mai napig nincs meg. A viszálykodók állandóan mozgatták Csoórit. Ilyen-olyan elnökségi üléseket hívtak össze. Hol ez, hol az volt a tárgy. Fő, hogy ne legyen semmi következetesség. Egy-egy ilyen elnökségi ülésen lehetetlen ötletelve tanácskozni arról, hogy mi a magyarság legnagyobb problémája a mai világban. Csoórinak szüksége volt olyan emberekre, akik képesek megállítani azokat a vitákat, amelyek nem vezethetnek sehova. Megerősödött az elnökség Fekete Gyulával, az íróval, Pozsgay Imre is folyamatosan jelen volt. Csoóri Duray Miklóst nevezte ki stratégiai főnöknek, aki nem azt tervezte, milyen rendezvények legyenek, hanem hogy milyen gondolatokat kellene innen a magyarországi központból meg- és kiérlelni. Dobos László is ezt erősítette, aki a Kárpát-medencei régiónak volt az elnöke. Csoóri oldalán ott voltam én is. A sors fintora, hogy Tőkés László egyre inkább szembehelyezkedett Csoórival, Patrubány pedig – meglátásom szerint – megtervezett furkálódásba kezdett.

- Volt-e Csoórinak köze a Világszervezet pénzügyeihez?

Nem. Soha nem észleltem, hogy Csoóri Sándor pénzügyileg bármibe is beleszólt volna. Az elnökség, ha olyasmiről döntött, aminek pénzügyi vonzata volt, az illetékes részleggel kiszámíttatta annak anyagi lehetőségeit, s ha a világszervezet likviditásának megfelelt, jóváhagyta. A pénzmozgással kapcsolatos pénzügyeket kifejezetten a pénzügyi részleg intézte A Világszövetség állami támogatást kapott, esetenként egyéb támogatások is érkeztek. Csoóri Sándor pénzügyekben soha nem döntött önállóan, a pénzkezeléshez semmi köze nem volt.

- Dányi László az egyik írásában a következőkkel vádolja Csoóri Sándort, idézem: "1996-ban a Világtalálkozón zajlott le a pusztaszeri kirándulás buszokkal. Minden busz után Csoóri kifizetett 150 ezer forintot, de aki ezt megszervezte, az egy zürichi magyarnak volt a Budapest Hotelben a munkatársa, és elmondta, hogy minden busz után borítékban 100 ezer forintot vissza kellett adni Csoórinak."

Ismerem Dányinak ezt a televényre alapított állítását, és mélységesen felháborít! Csoóri Sándor életművét szerkesztettem, húsz kötet jelent meg ez idáig, óriási mennyiségű irat van a hagyatékban, én csaknem minden sorát, minden betűjét ismerem. Ezzel az ismerettel nem emlékszem egyetlen szóra sem, amelyik akár csak viccből erre a magatartásra utalna. Magánjegyzetekben sem. Nem ismerik Csoóri Sándort, akik ilyen gyalázatos váddal illetik. Vakmerőek a gonoszságban, ha le is merik írni. Szomorú jelenség. Ám Csoóri Sándor költői és emberi nagyságán semmit sem fog csorbítani.