Sztárportré

Nagy Bandó András: „Miért rohant előre a farkas, hogy megegye a Nagymamát, aki egy öreg csontos nénike?”

Mese portré

Egy farkas kisebb, mint egy Piroska, nincs akkora bendője… (Nagy Bandó András)

„Vannak olyan mesék, amelyek annak ellenére, hogy gyermekkorunk meséi voltak, elég durvák ahhoz képest, amit én a gyereknek elmondanék. Piroska és a farkas, vagy Hófehérke, mérgezett alma, a farkas hasa felvágva... Bár a gyerek ezt nem úgy képzeli el, hogy látja maga előtt - mert ilyet még sose látott -, de hogyha azt akarjuk, hogy azt a fajta ártatlanságát megőrizzük, ami ahhoz kell, hogy az életet normálisabban élje, akkor nem biztos, hogy ezek a mesék az útmutatók. Van egy versem, ami pont erről szól, hogy nem értem Piroskát, és a farkast sem. Egy farkas kisebb, mint egy Piroska, nincs akkora bendője, és miért rohant előre, hogy megegye a Nagymamát, aki - szegény egyébként - egy öreg csontos nénike… Ha végig gondolod, még logikája sincs. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy valami kezdő, amatőrként írta meg ezt a mesét, majd aztán később már híres meseíróvá vált, mert hiszen, ez a mese bejött. Ha lett volna alternatíva, és már akkor fölmutatott volna sok szerző ötven-száz sokkal jobb történetet, akkor a Piroska és a farkas, lehet, hogy nem is maradt volna fönn.

Nem kell kitaláció ahhoz, hogy mese legyen…

Orfűn van egy Sárkánykútnak nevezett üreg a hegyben. Amikor megtelt a hegy gyomra vízzel, és olyan magas szintre jutott, hogy elbillent egy kő - aminek a következtében meglódult a víz, és ömlött kifelé vízesés-szerűen -, akkor a befelé áramló levegő hihetetlenül üvöltő hangot adott ki, mintha sárkány lett volna ott. Most már talán nem működik, mert eltömítődött, de ez így volt. Adott egy mese alapja, két éven belül meg fogom írni - meg kell írnom -, mert én élek itt. Annak vagyok a híve, hogy azt kell elmondani meseszerűen, amit mi már Nagypapa vagy Nagymamaként láttunk.

Rövidnyakú zsiráf, csőr nélküli harkály, lopni nem tudó szarka…

A Kiskalácsai királyság című nagy mesém, hét estés mese. Kitaláltam, hogy hét estére jusson harminc-harminc perc olvasnivaló, így egyszerre alszik el a felolvasó, és az altatni akart gyerek. Tapasztaltam az unokámnál, hogy körülbelül ennyi időt el kell tölteni, mert ha nem, akkor új mesét kér. Szépen ki van találva, hogy mindig lezáruljon a vége. Ez egy Micimackó filozófiájú mese, elképesztő figurák a főszereplők, akik éppúgy beszélgetnek, mint mi felnőttek, vagy mint ahogy a gyerekek. Véghez visznek hőstettet, úgy segítenek egymásnak, hogy amit egyedül nem tudnak megoldani, azt összefogva mégis sikerül. Van két főhős, Bence és Luca, akik egyébként szülinapra készülnek, és van hátra hét napjuk. A hét nap, hét estéjén hangoznak el a mesék. Apa indítja, de végül már nincs mesélő, csak a mese íródik, és beleíródik a mesébe Bence és Luca is az életükkel, mint királyfi és királykisasszony, közben a játékaik megelevenednek. Van rövidnyakú zsiráf, csőr nélküli harkály, lopni nem tudó szarka, hőstettre született egér, selyembundás sün… Tehát mindenki extrém, másabb, mint a többiek, hogy velük is barátságban legyenek azok, akik egyébként a szerencse folytán, hála Istennek épkézlábnak születtek.

Magunknak csinálunk jó felnőtteket a gyerekekből…

Van, amikor földobunk témát az unokámmal. Azt mondom neki, hogy mondj szavakat, vagy mondj egy történet alapot. Azt mondja például, hogy mesélj a pöttyös tigrisről - mert ő azért ki-ki talál ilyen fura állatokat, vagy dolgokat -, és akkor el kell kezdenem valahonnan a történetet, hogy miért lett pöttyös az a tigris, hogyan viszonyultak hozzá a többiek, mert ő pöttyös, és nem csíkos, és akkor mindjárt jó felé lehet terelni. Azt tapasztalom, hogy a gyerek azt szereti, ha mese szálon fut a dolog, de mégis olyan, mint ha itt játszódna közöttünk a történet. A mesével nemcsak elaltatni akarunk, hanem nevelni is. Végül is magunknak csinálunk jó felnőtteket a gyerekekből. Olyanokat, akik majd, ha át kell mennünk a zebrán, megfogják a kezünket, vagy hogyha segíteni kell nekünk fölszállni a buszra, majd segítenek, mert ezeket megtanulták a meséinkből. Kicsit önző módon - ha úgy tetszik -, arról szól a történet, hogy amit mi már tapasztaltunk, amit mi már valahogy megéltünk, és amiről úgy gondoljuk, hogy tovább adható, azt átadjuk a gyerekeknek.

A nagyszülők szerepe óriási…

A gyerek nem hülye, csak gyerek. Azért kell neki úgy beszélni, és úgy hozzá szólni, hogy felnőttnek tekintjük, mert ő a saját kis személyiségét építgetve, már inkább felnőttnek gondolja magát, mint gyereknek. Én a Nagyapámat meg a Nagyanyámat emelem az égbe a vakondos könyvemben, mert ő rájuk úgy emlékezem, hogy nekik volt idejük rám, mert Anyám meg Apám mindig dolgozott. Így a nagyszülők szerepe is óriási, tehát a gyerek, egyrészt beléjük kapaszkodik, másrészt később rájuk fog emlékezni.”

Nagy Bandó András

www.sztarportre.hu
További hallgatható portrékkal!