- Nagy ribillió volt itt az éjjel – meséli. – Fél tizenkettő lehetett, amikor hallottuk, hogy kiabálnak: emelje fel a kezét és jöjjön ki a házból! Pontosan olyan volt, mint a filmekben. Érdekes, hogy a kutyák egyáltalán nem ugattak, pedig mindig jeleznek, ha jön valaki, de az éjszaka hallgattak. Én kijöttem a teraszra, hogy megnézzem, mi történt, de erős lámpával rámvilágítottak, erre visszamentem a házba. Később a férjem kiment a kapuhoz, látta, hogy rendőrök, kommandósok vannak mindenütt, kérdezte őket, hogy mi történt, de nem mondtak semmit, azt felelték, hogy majd a híradásokból megtudjuk.

- Jól ismerte a szomszédokat?
- Nem, mert nem olyan régen költöztek ide. Köszönőviszonyban voltunk, de semmi több. Ők csak bérelték a házat, a tulajdonos kint van külföldön, a fiatal pár addig itt lakhatott, úgy tudom, az volt a feladatuk, hogy gondozzák a kutyákat. Néha, amikor elmentek valahová néhány napra, bennünket kértek meg, hogy adjunk enni az állatoknak, de semmi több.

- Hol dolgoznak a szomszédok?
- Túl sokat nem tudunk erről, a fiatalember azt mondta, hogy számítástechnikával foglalkozik, az asszonyka egy ideig valami állatkereskedésben dolgozott, de már jó ideje nincs munkája. Úgy tudom, Erdélyből jöttek, de nem beszélgettünk velük sokat, többnyire csak köszöntünk egymásnak. Nem is tudom, hogy a tulajdonos tudja-e, hogy mi történt a házában.

- A fiatalokat el is vitték az éjjel?
- Csak az asszonyka volt itthon, fogalmam sincs, hogy a férfi merre lehet. Napközben nem láttam mozgást, valószínű, hogy nem engedték haza. A kutyákat majd megetetjük természetesen, nem halhatnak éhen.

Az április 8-áról 9-ére virradó éjszakán a lakótelepen is sokan akciófilmben érezhették magukat. Már este kilenc óra körül megszállta a Kodály Zoltán sétány 18-20-as számú épületének környékét a kommandó, de hogy pontosan mi történt, arról csak kevesen akarnak beszélni. A 20-as számú lépcsőházból kijövő férfi egy összehajtogatott szőnyeggel ballag a szeméttároló felé, közben legyint a szabad kezével és mosolyogva mondja: nem tudunk semmit, nem láttunk semmit. Hozzáteszi: Budapestről költözött ide, ott megtanulta, hogy ne ártsa bele magát mások dolgába. Ó igen, azt hallotta, hogy egész éjjel felfordulás volt a ház körül, de ő nem kíváncsi természetű, még az ablakon se nézett ki, jobb kimaradni az „ilyen dolgokból”.

A hölgy szintén a szeméttárolóhoz igyekszik, de ő készségesebb, csak azt sajnálja, hogy átaludta az egész krimit:

- Szidtam a lányomat reggel, hogy miért nem szólt, de azt mondta, hogy olyan jól aludtam, nem akart felébreszteni.
Pontos információi nincsenek – folytatja. Persze, hogy erről beszél az egész ház, mondják, hogy a hetedik emeleti szemétledobóban tárolta az illető a robbanószerkezeteket. Állítólag labdákba volt töltve az anyag, de találtak fegyvereket is, meg kábítószert. Beszélnek az emberek mindenfélét, de ő úgy gondolja, hogy ez csak a raktár volt, nem hinné, hogy az, az ember, akit elvittek, komolyan benne lett volna valamiben, elvégre pár hónapos a kisgyerekük. Az asszony egészen biztosan semmiről sem tudott, jól ismeri őt is, meg az édesanyját is, évtizedek óta itt élnek, a férfi később költözött ide, aztán összejöttek a fiatalasszonnyal. Szegény most itt marad a gyerekkel, mi lesz vele?
Eközben egy férfi nyitja a lépcsőház ajtaját, két kisgyereket terelget maga előtt, fennhangon irányítja őket a játszótér felé.

Amikor meglátja a fényképezőgépet, dühbe gurul:
- Nem járulok hozzá, hogy lefényképezze a házat. Én itt lakom, jogomban áll megtiltani!
Még akkor is háborog, amikor bekanyarodnak a játszótérre, rendőrséggel, bírósággal, közös képviselővel fenyegetőzik.

Végül is az a legfontosabb, hogy ne menjen híre, nem?