Városunk – különösen az utóbbi 5-6 évben – sokat fejlődött és szépült. Dunafüreden, az Ófaluban, de még az Urbáriumban is nagyon sok új ház, lakás épült, és amikor végigsétálok ezeken az utcákon, jó érzés látni az udvarokban a rengeteg új személygépkocsit is. Gyarapodunk. Gyarapodunk? Ha figyelembe veszem azt, hogy ez a látszólagos jólét az 5-10-15-30 éves futamidejű és zömében deviza alapú hitelekre épül, akkor a lelki szemeim előtt felsejlenek az „Ez a ház eladó” táblák tömegei és a segélyért, a munkanélküli ellátásért álló több száz méteres sorok.
Gazdasági válság van, mégpedig világméretekben. Ez a válság immár másfél éve tart és miközben mi népszavazást tartva egymással civakodtunk, ideérkezett és legalább három évig fogja szedni az áldozatait. A szakirodalmat visszanézve tulajdonképpen a két kezemen megszámolhatom azoknak a szakértőknek a számát, akik a jelen eseményeket már két évvel ezelőtt előre jelezték; kár, hogy ezen váteszek egyike sem magyarul publikál.
Amikor baj van, akkor mindenki fejvesztve kapkod, vagdalkozik, keresi a felelősöket és másokban a hibát, zsigerből kritizál mindent és mindenféle fogalommal dobálódzik, miközben – és ez a különböző betelefonálós műsorokban gyönyörűen kitapintható – az ezen fogalmak jelentésével, tartalmával igazából nincs is tisztában. A jelen írásomban tehát először tisztáznék néhány fogalmat, az eddig napvilágot látott szakcikkeket alapul véve elemezném a jelen válságot, néhány mondat erejéig foglalkoznék a jelenleg ismert válságenyhítő csomagokkal és a végén leírnám víziómat városunk, a város lakóinak további sorsát illetőleg.
Az első fogalom a túlmisztifikált GDP (Gross Domestic Product – a Bruttó Hazai termék), ami egy aggregált (összevont) mutatószám és mint ilyen, csak valamire utal, de nagyon keveset mond. Nézzük csak, miként áll össze ez a szám:
- a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok fogyasztása (kiadása) egy periódusban, plusz
- a lakosság fogyasztása (kiadása) egy periódusban, plusz
- a vállalati szektor beruházása a periódus folyamán, plusz
- a vállalati szektor raktárkészlete a periódus végén, plusz
- az export értéke a periódusban, mínusz
- az import értéke a periódusban.
Akkor most mindenki döntse el, hogy Neki mit mond az, hogy 2008-ban Magyarország GDP-je 27.000 milliárd forint volt. De játsszunk el egy kicsit az összetevőkkel. Mi van akkor, ha a helyi önkormányzatok a periódus elején felvesznek 100 milliárd forint hitelt és abból felújítanak néhány iskolát? Ez esetben – mivel az ilyen jellegű kiadások cca. 30 %-a nettó kifizetett munkabérként szokott jelentkezni a lakosságnál – ezért a GDP legfeljebb 130 milliárd forinttal nőtt (azért legfeljebb 130 milliárddal, mert nem lehet biztosan tudni, hogy a lakosság a 30 milliárdot teljes egészében elkölti vagy annak egy részét megtakarítja), miközben 100 milliárd forinttal és annak kamataival megnőtt az államadósság.
De nézzünk egy másik példát. Mi van akkor, ha – a Reformszövetség javaslata alapján – máról holnapra az állami szektor elbocsát 80.000 közalkalmazottat (értsd: pedagógust, eü. dolgozót, szociális munkást, stb.). Az említettek éves bértömege járulékokkal és az egyéb sallangokkal együtt – havi 200.000 forint/főt alapul véve – évi kb. 200 milliárd forint. Ennyivel csökkennek az állami kiadások, de ennyivel csökken a lakosság vásárlóereje is, azaz - 200+200 = 400 – hozzávetőleg 400 milliárd forinttal csökkent a GDP és korántsem biztos az, hogy a 80.000 volt közalkalmazott a perióduson belül el tud helyezkedni a profitorientált szektorban és a valamit is vissza tud pótolni a lakossági vásárlóerő oldalán.
A következő: az államadósság és Magyarország külfölddel szembeni eladósodottsága. Ez két külön fogalom. Az államadósság az nem más, mint a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok együttesen vett adóssága, ami jelenleg mintegy 17.000 milliárd forint (2008 decemberében ez megemelkedett a 20 milliárd eurós IMF hitelkeret első részletének lehívása miatt a GDP 73 %-ra, de a lehívott összeggel megemelkedett az MNB devizatartaléka is. Egyszerű példával illusztrálva a helyzetet: ha lakásvásárlás miatt tartozom 2 millióval egy banknak és az anyósom ad kölcsön egy milliót, hogy törlesszek a bank felé, de azzal még kivárok, akkor ugye az összes tartozásom 3 millió, de van tartalékban egy millióm, azaz a 2 milliós tartozásegyenlegem nem változott.). A 17.000 milliárd forint a GDP 63 %-a és a finanszírozók oldaláról nézve durván fele van hazai kézben (nyugdíjpénztárak, befektetési alapok) és a másik felét a külföldiek (zömében intézményi befektetők és fejlesztési bankok) „tulajdonolják”.
Az államadósság fogalmánál azonban álljunk meg egy pillanatra, mert itt azért van egy „időzített bomba”, mégpedig az, hogy a helyi önkormányzatok eladósodását pillanatnyilag nemigen korlátozza semmi sem. Az utóbbi időben meredeken megugrott az önkormányzati kötvénykibocsátás (növekszik az önkormányzati adósságállomány), ami nem lenne baj, ha a befolyó pénzt az ipari befektetőket vonzó infrastrukturális beruházásokra fordítanák. A probléma viszont az, hogy nem egy esetben a pénzt nem beruházásokra, hanem a folyó működés finanszírozására fordítják abból kiindulva, hogy egy önkormányzati csőd esetén egyrészt a testületi döntés a személyes anyagi felelősséget eltünteti, másrészt ilyen esetekben belép a központi költségvetés helytállása (mert ugye „Van az államnak pénze” – csak azt tudnám, hogy az adókon, járulékokon és illetékeken kívül honnan és mennyi).
Magyarország külfölddel szembeni eladósodottsága 2008 őszén a GDP kb. 120 %-a (kb. 34.000 milliárd forint) volt és ez három fő elemből tevődik össze, mégpedig:
- az államadósságnak a külföldiek által finanszírozott része (ez ugye – lásd fentebb – kb. 8-9 ezer milliárd forint);
- a vállalati szektor külföldi cégekkel, bankokkal szembeni tartozása és
- a lakosság devizában történt eladósodottsága.
A vállalati szektor és a lakossági eladósodottság pillanatnyilag durván 70:30 arányú, ugyanakkor a vállalati szektor eladósodottsága az MNB devizatartalékainak szempontjából nem hordoz semmiféle veszélyt sem, ugyanis itt döntő részben a külföldi anyacégek és a hazai filiálék közötti, az anyag- és árumozgásokat kísérő pénzügyi elszámolásokról van szó; ezeket a pénzügyi elszámolásokat viszont viszonylag ritkán követi a pénzügyi teljesítés is. De tételezzük fel azt, hogy tényleges fizetési kötelezettség áll fenn és a leánycég fizetésképtelen. Akkor mi van? Melyik az az eszement anyacég, amelyik ilyen esetben felszámolásba dönti a leánycégét?
A lakosság devizában való eladósodottsága első megközelítésben ugyancsak nem érinti az MNB devizatartalékait. Az euróban, svájci frankban történt hitelkihelyezéseket döntő mértékben azok a bankok végezték, amelyek külföldi tulajdonban vannak, azaz a hazai bank devizaellátásáért az anyabank felelős. Ez így igaz, viszont mostanság a külföldi anyabankok is nagy bajban vannak éppen ezért az MNB-nek is fel kell készülnie arra, hogy besegítsen – nem véletlen ez a brutális méretű 20 milliárd eurós IMF hitelkeret.
Az államadósság és a Magyarország külfölddel szembeni eladósodottsága fogalmakkal nagyon óvatosan kell bánni, különösen akkor, ha ezt angolul próbáljuk kommunikálni. Ne feledjük el, hogy ma a világ pénzügyi piacait a huszonéves, friss diplomás és inkább a számítástechnikában jártas portfólió menedzserek uralják, akik néhány dolgot ugyan megtanultak és alkalmaznak, de a részletekhez és összefüggésekhez igazából nemigen értenek. Ugye nem mindegy az, hogy 32 %, 63 % vagy 120 %. Ha egy felelős pénzügyi szakember magyarul kimondja a 120 %-ot és azt rosszul fordítják, akkor ez a rossz fordítás több száz monitoron háttérhírként azonnal megjelenik és több száz kéz mozdul rá az „eladás” gombra; a pénzpiacokon a tőzsdei megbízások egy kritikus tömege pedig akár a lavinát is elindíthatja.
Akkor most eljutottunk a pénzpiacokhoz, és azon belül is a valuták közötti árfolyamok problémaköréhez. Na, ez az a terület, ahol ma senki semmit sem tud, de ha ezt jól adja elő, akkor azért akár közgazdasági Nobel díjat is kaphat. Amíg létezett az aranypénzrendszer vagy az aranyalap, addig nagyon egyszerű volt a dolog. Meg kellett nézni, hogy pl. hány gramm színarany a dollár deklarált aranytartalma és mennyi pl. az angol fonté. Ezek után egy egyszerű osztással meg lehetett határozni az átváltás középárfolyamát, ami körül a kereslet-kínálat oszcilláltatta a napi árfolyamot. Drasztikus árfolyamváltozás csak abban az esetben következett be, ha a valamelyik valuta mögött álló aranykészlet mennyisége hirtelen és jelentős mértékben megváltozott. Mára az aranyalap megszűnt létezni, a pénz elvesztette a belső értékét és gyakorlatilag egy elszámolási egységgé silányult. Ami az adott valuta vásárlóerejét illeti: nos, négy euróért Nápolyban egy komplett ebédet lehet enni, míg Kölnben csak két hamburgert; 1.000 $-ért pedig közel ugyanazt az árumennyiséget meg lehet vásárolni New Yorkban, mint 1.000 €-ért Kölnben.
A forint teljes konvertibilitására 2001. májusában került sor 265 HUF/EUR kurzus mellett. Azóta az euro zónában mintegy 20 %-os, míg idehaza kb. 60 %-os inflációt lehetett regisztrálni. Ez annyit jelent, hogy a 265 forintos paritáshoz képest a forint mintegy 30 %-kal felértékelődött, azaz a nyolc évvel ezelőtti állapothoz képest az euro új egyensúlyi árfolyama kb. 340 forint. Ne csodálkozzunk hát, ha az elkövetkező néhány hónapban a pénzpiacok megpróbálják ezt az egyensúlyi árfolyamot tesztelni.
Persze, minden rosszban van valami jó is. Vegyük észre, hogy a jelenlegi 300-320 HUF/EUR kurzus minden létező védővámnál és minden létező kormányzati intézkedésnél is jobban védi a hazai munkahelyeket, piaci teret teremt a belföldi előállítású termékeknek, olcsóvá teszi a magyar munkaerőt, ugyanakkor – a „kedvező” külső körülmények (50-70 %-os nyersanyagár zuhanás, hatalmas eladatlan készletek szerte a világban, az eladók értékesítési kényszere, stb.) eredőjeképpen az inflációt gyakorlatilag nem befolyásolja. Innentől kezdve a döntési alternatívák akár a következők is lehetnek: egy – megtartani a jelenlegi árfolyamot és kezelni valahogy a lakossági devizahitelesek problémáit vagy – kettő – visszanyomni az árfolyamot 250-265 forintra és rengeteget költeni a munkahelyek megtartására.
Az utolsó fogalompár, amit érinteni kívánok, az az infláció és a defláció. Az infláció ugyebár azt jelenti, hogy ugyanazért az áru- és szolgáltatástömegért több pénz kell kiadnunk, mint korábban; a defláció viszont ennek az ellentettje. Megjegyzem, Kornai János professzor úr – jelenleg a Harvard-on tanít - a „Hiány” című tanulmányában inflációként definiálta azt az esetet is, amikor bizonyos termékek csak korlátozott mennyiségben érhetők el, miközben a kereslet ezek iránt jelentős.
Szögezzük le: infláció mindig is volt, van és lesz. Az infláció a pénz árujellegéből fakad, ami azt takarja, hogy a pénzt (a kölcsönt, a bankhitelt) valaki mindig megveszi (például beruházást vagy készletet akar vele finanszírozni) és a „pénzáru” ellenértéke, ára a jövőbeni tőketörlesztés a kamatokkal együtt. Ebből az egyszerű összefüggésből következik az, hogy egy normálisan működő gazdaságban mindig több a pénztömeg, mint a vele szembeállítható reál áru- és szolgáltatástömeg. Ha viszont egy gazdaságban a pénztömeg meghaladja a reál áru- és szolgáltatástömeget, akkor az infláció, egy enyhe árszínvonal emelkedés szinte automatikusan és visszavonhatatlanul bekövetkezik. Hogy egy adott gazdaságban mennyi a „minimálisan szükséges”, az „a még elfogadható” és a „már káros mértékű” infláció – tudja a Jóisten. Az biztos, hogy a vállalatok megalapozott beruházási döntéseket csak abban az esetben tudnak hozni, ha az infláció mértéke alacsony és több évre előre nagyon nagy valószínűséggel prognosztizálható – ez pedig egy 2-5 %-os „még elfogadható” inflációs sávot generál; de ha pl. tíz évre előre tudom, hogy az infláció 10-14 %-os sávban fog oszcillálni, akkor ez a 10-14 % a „még elfogadható” infláció. A világ nagy jegybankjainak (FED, BoJ, ECB,) gyakorlata arra utal, hogy ezek a központi pénzintézetek a „minimálisan szükséges” infláció felső határát 2 %-ban, míg a „már káros mértékű” infláció alsó határát 5 %-ban húzták meg – de hogy ezt mire alapozzák, azt csak Ők tudják. Ide kívánkozik az is, hogy Magyarországon a 1988-2000 időszakban minden évben kétszámjegyű volt az infláció 10,5 % és 34 % közötti értékekkel (csak 2001 végére esett 9,8 %-ra).
A „nulla” infláció az komoly bajt jelez, ugyanis ez azt jelenti, hogy a piacról „eltűnt” a hitel, a pénztömeg és az árutömeg egyensúlyban van, nincs bővített újratermelés. A defláció az viszont már egyenesen tragédia, ugyanis nemcsak hogy eltűnt a hitel, de a termelés is leáll, hiszen nagyon kicsi pénztömeggel áll szemben egy hatalmas áru- és szolgáltatástömeg, ami értékesülni akar, de nem tud. A termelést, az áruutánpótlást pedig mindaddig nem lehet beindítani, amíg a pénztömeg ismételten meg nem haladja az áru- és szolgáltatástömeget.
A különböző társadalmi berendezkedésű és fejlettségű országokban a gazdasági válságnak más és más jelei vannak. Ilyenek például – hazánk elmúlt 70 évében – az 1945-1946 évek hiperinflációja, az 50-es 70-es években a hiány megjelenése vagy a 80-as években az államadósság hirtelen és meredek megugrása. Egy viszonylag átlátható, kiegyensúlyozottnak tekinthető fiskális (költségvetési) és monetáris (jegybanki) politikát folytató piacgazdaságban – és szerencsére mi is ide soroltattunk – az alábbi válságjelenségeket tapasztalhatjuk: növekvő munkanélküliség és csökkenő foglalkoztatottság, zuhanó nyersanyagárak, erősen csökkenő infláció és megjelenik a defláció, növekvő eladatlan raktárkészletek, felesleges gyártási kapacitások, a hitelfeltételek szigorodása, csökkenő megrendelés állomány, fokozódó verseny és nehézségek az értékesítés területén, zuhanó tőzsdeindexek, problémák az államadósság finanszírozásánál. Még sorolhatnánk, de mi a jelenlegi válságnak az oka? Nos, első megközelítésben kijelenthető, hogy a jól ismert és a közgazdászok, társadalomtudósok által ezerszer analizált túltermelési válsággal állunk szemben.
Egy „hagyományos” túltermelési válság lecsengése általában 1-3 év. Az első fázisában – a kereslet csökkenése miatt – megnőnek a fogyasztási cikkek raktárkészletei, minek következtében a fogyasztási cikkeket előállító szektor megrendelés állománya lecsökken. A szektorban megindul a szelektálódás, a tőkeszegény, illetve eladhatatlan termékeket előállító gyártók sorsa a csőd és a felszámolás. Maradnak az életerősek és a ciklus közepe tájékán megindulnak a beruházások (második fázis), melyek aktiválása után a már lecsökkent raktárkészletek jobb, netán olcsóbb termékekkel fokozatosan lecserélésre kerülnek (harmadik fázis); ezt követően a termelésnek és az értékesítésnek egy emelkedő szakasza következik mindaddig, amíg a raktárkészletek újra el nem érnek egy kritikus szintet. Egy hagyományos túltermelési válság mind földrajzilag, mind pedig ágazatilag korlátozott szokott lenni és a piacgazdaságnak egy természetes tartozéka, ugyanis kiszórja az életképteleneket és teret hagy az életerőseknek; a negatív „terméke” viszont a munkanélküliség növekedése, a társadalmi feszültségek éleződése és nem egyszer az úgy nevezett forradalmi helyzetek kialakulása.
A kialakult status quo fenntartásában és a társadalmi nyugalom megtartásában érdekelt gazdasági-politikai elit az úgy nevezett anticiklikus gazdaságpolitika eszközrendszerével szokta felvenni a küzdelmet a túltermelési válság következményeivel szemben. Ennek lényege, hogy már a válság első érzékelhető jeleire növelik, majd a válság lecsengését követően fokozatosan „visszahúzzák” a globális keresletet. A kereslet növelésének eszközei: az állami megrendelések növelése, a hitelkamatok és az adók csökkentése, a pénzügyi rendszerben lévő pénztömeg növelése, közmunkaprogramok megindítása, állami beruházásokba való előremenekülés; a kereslet visszafogásának eszközei pedig pont az előzőek ellentettjei. Egy anticiklikus gazdaságpolitika alkalmazása során az államadósság mindig megnövekszik – logikus, hiszen megbomlik az állami szintű bevételek és kiadások addigi egyensúlya a kiadások javára, azaz költségvetési hiány jön létre. Miután viszont lecsengett a válság, a megbomlott költségvetési egyensúlyt helyre kell állítani, szufficitre (költségvetési többletre) kell törekedni és vissza kell fizetni a létrejött államadósságot.
A jelenlegi válság viszont nem egy egyszerű, klasszikus túltermelési válság, hanem annál sokkal összetettebb és több fonatból áll. Erre bizonyíték az is, hogy a klasszikus anticiklikus eszközrendszer – beleértve a monetarista elméletek teljes tárházát – jelenleg gyakorlatilag hatástalan; hiába öntött a Bush kormányzat az adócsökkentések és a bankkonszolidációs programok révén 2007-2008 folyamán legalább 500 milliárd dollárt az USA gazdaságába, mintha meg se látszana. Megjósolható, hogy az Obama kormányzat is még legalább 2.000 milliárdot fog idepumpálni és az első eredmények csak ezt követően fognak jelentkezni. És most nézzük az összetevőket, a „fonatokat”.
Ha megnézzük a világ egyik vezető részvényindexének, az S&P500-nak az 1970-2007 közötti alakulását (és az árfolyamgörbéből kimetsszük az 1999-2002 –es időszakot, amit az információtechnológiai részvények irreálisan magas beárazása, majd összeomlásszerű vissza korrekciója jellemez), azt láthatjuk, hogy az árfolyamgörbe legalább 7-8 alkalommal egy rövid, általában 6-8 hónapos időtartamban „V”, „W” vagy „U” alakzatot ír le és az ehhez tartozó időszakban a FED alapkamata általában csökkenő. Túl ezen, ha kielemezzük az EconStats (www.econstats.com) statisztikai táblázatait, akkor azt láthatjuk, hogy a világ összes jelentős jegybankja 1-2 hónapos késéssel követte a FED kamatcsökkentését és valamennyi ország államadóssága megugrott. Lefordítva tehát a jelenséget: a fejlett piacgazdaságokban egy emberöltő alatt legalább 7-8 klasszikus túltermelési válság alakult ki, de ezek hatását lefojtották (szándékosan nem az „elfojtották” szót használom).
Ha az anticiklikus eszközrendszert a politikai-gazdasági elit következetesen használta volna, akkor az említett alakzatok kialakulását követő években csökkennie kellett volna az államadósságoknak; de nem ez történt, hanem a kormányzatok fenntartották a túlköltekezést és ezáltal a fogyasztást is. Múltkorában megpróbáltam összeszámolni, hogy mennyi a világ országainak összesített államadóssága. Nos, 50.000 mrd USD, azaz Ötvenezer-milliárd US dollár érték után feladtam az összeadást; ez több mint a világ összevont GDP-je. Ez az irdatlan adósságállomány nem jöhetett volna létre, ha 1969-ben nem szűnik meg az aranyalapú pénzrendszer. Azt hiszem, hogy generációnk egy akkora trágyadombot hagy maga után, hogy még dédunokáink is ezt fogják ganézni. Megjegyzem, hogy itt nem az USA a fő bűnös (náluk az államadósság a GDP-nek csak a 41 %-a), hanem Európa, ahol szinte nincs olyan ország, ahol kevesebb lenne 60 %-nál az arány. És hogy ki finanszírozza ezt az iszonyatos adósságtömeget? Hát Mi, egyszerű hétköznapi emberek azáltal, hogy befizetünk a nyugdíjalapokba, hogy államkötvényeket és az államkötvényekbe befektető befektetési alapokat vásárolunk.
A klasszikus túltermelési válságok lefojtásának, a fogyasztás mesterséges fenntartásának egyenes következménye az, hogy a termelő szektorokban a tisztulás nemcsak hogy nem következett be, hanem hatalmas gyártási többletkapacitások jöttek létre. Ezeknek a gyártási kapacitásoknak pedig – a fogyasztási cikkek iránti kereslet zuhanásával párhuzamosan – le kell épülnie ahhoz, hogy egyáltalán szó lehessen új beruházásokról. A gyártási kapacitások leépülésének normál esetben 2-5 év a lecsengése, de a gyártók (lásd General Motors) ilyenkor hajlamosak azonnal rácuppanni az állami csecsre és különböző indokokkal – például a „nemzeti érdek”-re vagy „hát tőlem közvetlenül több tízezer munkahely függ”-re való hivatkozással – megpróbálják elhúzni az agóniájukat. Az agónia elhúzásának ára az államadósság növekedésében fog megtestesülni, de az agonizálók sorsa mindenképpen bekövetkezik és az állam – azaz az adófizetők – tulajdonképpen azt finanszírozza, hogy a gazdaság következő felívelő szakasza csak később fog bekövetkezni.
Ezen a helyen azért álljon néhány szám. Amikor ezt a cikket írom, az USA statisztikai hivatala szerint az USA eladatlan nagykereskedelmi raktárkészletei – és akkor nem szóltam semmit sem a termelőknél lévő készletekről – 11,5 hónapra elegendőek; a lakáspiacon egy eladásra felkínált lakás várható értékesülési ideje mintegy 12 hónap és a gyártási kapacitáskihasználtság 80 % alatti zuhanó trend mellett. Aki a kereskedelemben, iparban vagy az ingatlanszakmában dolgozik, az tudja, hogy micsoda iszonytató számok ezek.
A következő „fonat” mottója az lehetne, hogy „könnyű Katit táncba vinni, ha Ő is akarja”. Az állam hozhat gazdaságélénkítő (adócsökkentés, kamatcsökkentés, stb.) intézkedéseket, de ha a fogyasztó úgy dönt, hogy nem költ, hanem inkább megtakarít, akkor a klasszikus túltermelés válság pozitív hatásai érvényesülnek; sajnos a fogyasztók száz- és száz milliói inkább a fogyasztást – és elsősorban a hitelekre épülő fogyasztást – preferálta az elmúlt évtizedekben, mintsem a takarékosságot. Persze, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ki az, aki nem már Ma akar jól élni és nem már Ma akar tulajdonolni olyan javakat (pl. lakás vagy kocsi), melyek normál esetben egy nyolc-tíz-tizenöt éves kemény takarékossági program eredményeképpen állnának csak elő. A hitelre épülő fogyasztás célpiacai az elmúlt harminc évben: a lakások, a személygépkocsik, szórakoztató elektronikai termékek és a turizmus. Hatalmas mennyiségű lakást építettek és értékesítettek – hitelből; rengeteg személygépkocsit és tartós fogyasztási cikket adtak el – hitelre; irtóztatóan hatalmas szállodai kapacitások jöttek létre – hitelből; és hogy még szebb legyen az élet, a hitelt nyújtó bankok a hiteleket értékpapírosították és ezekkel az értékpapírokkal beterítették a pénzpiacokat. Az elmúlt évtizedek klasszikus túltermelési válságainak a lefojtása következtében luftballonok jöttek, mégpedig az ingatlanluftballon, a személygépkocsi luftballon, a turizmus luftballon és ezek koronájaként a hitelluftballon; most, hogy ezek egyszerre durrannak ki a hatás félelmetes. A kidurranást közvetlenül kiváltó tűszúrás pedig az, hogy a lakások, személygépkocsik és egyéb javak vásárlását hitelből finanszírozó száz és százmilliók egy igen jelentős része oly mértékig túladósodott, hogy a törlesztő részleteket a továbbiakban már nem tudja fizetni és inkább hagyja veszni a házát, autóját. Ha pedig a nem fizető adósok száma hirtelen megnő, akkor a hitelező bankok pozíciói összeroppannak és a piacról eltűnik a hitel még a jó adósok számára is.
Nem kell nagy jóstehetségnek lennem ahhoz, hogy kijelentsem: idehaza az ingatlanárak egy-másfél év alatt le fognak feleződni, a személygépkocsi piacon fél éven belül óriási lesz a túlkínálat és akár ingyen is oda fogják adni a használt gépkocsit (lényeg, a vevő vállalja át a felvett hitelek hátralévő törlesztését), utazási irodák tömegei fognak bezárni, az újonnan nyitott wellness szállodák az akciós ajánlataikkal mindenkit meg fognak bombázni. Ahogy már korábban példálództam, ebben a rosszban viszont az a jó, hogy a padlót fogott építőipar és építőanyagokat előállító ipar nagyon komolyan fog versenyezni az állami megrendelésekért, azaz a 4-es metró vagy az M6-os sztráda tervezett bekerülési árából most akár a felét is meg lehetne fogni.
A fonatok közül utolsóként annak hatásai érdekesek, hogy az elmúlt 25-30 évben a centrum országokból (USA, Kanada, Japán, Nyugat-Európa) igen jelentős, egyébiránt főként képzetlen munkaerőt igénylő ipari termelő kapacitás települt át a perifériákra, azaz Közép- és Kelet-Európába, illetve a Távol-Keletre és Latin-Amerikába. A felszabaduló munkaerő egyrészt rázúdult a szolgáltató szektorra és bérfeszültségeket váltott ki, másrészt a tartós munkanélküliek táborát növelte és ezáltal az állami szociális kiadások növelését generálta. Előállt az a helyzet, hogy ugyan a reálbérek összességében növekedtek, de ez a növekmény gyakorlatilag csak a felső decilisre, azaz a legjobban kereső tíz százalékra korlátozódott. Az eladósodásban viszont az alsó kilenc decilis (90 %) vitte a primet.
Összegezve tehát a jelenlegi pusztító válság igazi kiváltó oka az, hogy a politikusok és a mögöttük álló makro-közgazdászok, jegybankárok azt hitték, hogy birtokában vannak a bölcsek kövének és a Milton Friedmann nevével fémjelzett monetarizmus egy mindent megoldó csodaszer. Teljességgel elvetették az aranyalapot, ami azért közel háromezer évig egészen jól funkcionált, és röpke negyven év alatt a világ globális államadósságát az ötszörösére-hatszorosára növelték. Azt hirdették, hogy a piac mindent megold, de minden eszközzel megakadályozták, hogy akár a hatásaiban ismert szabadpiaci törvényszerűség, a jó öreg klasszikus túltermelési válság kifejtse a tisztító hatását.
Hogy meddig fog tartani ez a válság? Nos, az első lépésben a nagykereskedelmi raktárkészleteknek kell lecsökkennie 2-3 hónapos szintre, majd a termelő kapacitások kihasználtságának kell elérnie a 85-90 %-os szintet – ez eltarthat 3-4 évig. Ezt követően indulhatnak meg az új beruházások. Összességében tehát a válság végét valamikor 2013-ra, 2014-re merném prognosztizálni. Ugyanakkor a legjobb előrejelzők a tőzsdeindexek; a válságnak akkor van vége, ha az S&P500-as index újra eléri az 1500-as értéket, azaz a 2007 elejei szinten lesz. Két dolog viszont biztos:
- az átláthatatlan szervezeti struktúrákkal rendelkező és a kreatív könyvelést előszeretettel alkalmazó dinoszauruszok (pl. General Motors, General Electric, Siemens, Chrysler, Citigroup, AIG, stb.) többsége ezt a válságot nem fogja túlélni;
- még ha hivatalosan tagadni fogják is, de az egyes nagy gazdasági régiók (EU, Észak-Amerika, Kína, Távol-Kelet, stb.) egymással szemben protekcionista magatartást fognak tanúsítani.
Milyen intézkedésekkel lehetne a válságból való kilábalást elősegíteni? Elsőként mindenképpen a bankrendszerbe vetett bizalmat, a bankok megrendült hitelezői pozícióit kell helyreállítani, amihez csak az USA esetében legalább még 1.000-1.500 milliárd dollárra lesz szükség. Ezt a pénzt a szövetségi kormány fogja tőkeemeléssel belenyomni a bankokba (és ennyivel, azaz a GDP 10 %-val meg fog nőni az USA államadóssága). Az európai bankrendszer gatyába rázása is közel ekkora tőkeinjekciót igényel.
A másik fontos momentum – és ez alapvetően független az államtól -, hogy az egyébként életképes termelő cégeknél egy rendkívül szigorú pénz- és költséggazdálkodással helyre kell állítani a profitmarzsokat, a likviditási- és az eladósodottsági mutatókat (lefordítva: legalább 8 %-os potenciális osztalékhozam a részvény árfolyamára vetítetten és mindez dollárban vagy euróban denominálva, a jó követelések és a készletek együttes értékének jelentősen meg kell haladnia a rövidlejáratú tartozásokat, a cég összes tartozása nem haladhatja meg a saját tőke kétszeresét). Ez a vállalati magatartás az amerikaiaknál már észlelhető, Európa még csak most ébredezik. Ha belegondolunk tehát, valójában a vállalati szektoron belül fog eldőlni az, hogy mikortól beszélhetünk a válság végéről.
A harmadik elem: az állam által finanszírozott energetikai és infrastrukturális beruházások erőltetése (ez szintén növeli az államadósságot); de amint Keynes mondta valamikor: „építsenek bár piramist, a lényeg az, hogy az emberek úgy érezzék, a munkájuknak van értelme”.
Az előbb leírtam egy számot, mégpedig azt, hogy „legalább 8 %-os potenciális osztalékhozam …. dollárban”. Honnan jön ez a szám? Onnan, hogy ma a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon az abszolút kockázatmentesnek tekintett tíz éves futamidejű USA államkötvény hozama évi 3 %. Egy más irányú befektetésnél a pénz tulajdonosa ennél magasabb hozamot vár el; a magasabb hozam és a kockázatmentes hozam különbözete a kockázati felár. Részvénybefektetések esetében pedig újabban a kockázati felár 5 %-nál (500 bázispontnál) kezdődik.
Melyik nagy régió lesz az, amelyik kihúzza a világot a válságból? A személyes tippem, az hogy az Észak-Amerikai régió, amelyik magában foglalja az USA-t, Kanadát, Mexicót, a Közép-Amerikai országokat és a Karibi térséget. Ez a régió az elmúlt 50 évben szép lassan egy egységes piaccá vált, képes a teljes önellátásra, lakossága kb. 500 millió és dinamikusan növekszik. Vannak, akik Kínára esküsznek (dinamikus GDP növekedés, hatalmas pénzügyi tartalékok, közel 1,5 milliárd lakos, évente több millió friss diplomás) és vannak, akik Indiára (1 milliárd lakos és ez növekvő, brit iskolarendszer, fejlett információtechnológia, dinamikus GDP). A magam részéről ebben erőteljesen kételkedem, inkább a két ország növekvő gondjait látom; érveim az alábbiak:
- mindkét ország GDP növekménye az olcsó - és egyben képzetlen – munkaerő által előállított exporton alapul. Hol adják el az exporttermékeket, ha az addigi felvevőpiacok beszűkülnek, ugyanakkor a belső vásárlóerő azt felvenni nem tudja?
- Kína államberendezkedése: kommunista diktatúra. Számomra a „kommunista diktatúra” és a „szabad piacgazdaság” két, egymást kizáró fogalmat takar.
- A négy kirakatvároson kívül (Peking, Sanghaj, Hong Kong és Macao) gyakorlatilag semmit sem ismerünk. Nincsenek információink az átlagemberek problémáiról, a kereseti- és jövedelmi viszonyokról, a társadalomban megbújó feszültségekről, a közép- és felsőfokú oktatásuk minőségéről. Csak adalékként: Európában egy diáknak 40-50 írásjelet kell megtanulnia ahhoz, hogy az érdemi tanulást meg tudja kezdeni, míg Kínában egy újsághoz kb. 1.500, míg egy könyv elolvasásához közel 5.000 írásjelet kell ismerni.
- Az igaz, hogy Indiában közel két millió embert foglalkoztat az IT szektor, de a textiliparban – ráadásul nem is üzemekben, hanem otthoni szövőszékeken – mintegy 80 millióan dolgoznak és a gyermekmunka is általános.
- Ha valaki nem tudja azt, hogy mit takar a „mélynyomor” kifejezés, az tegyen egy sétát például Új Delhi külvárosaiban.
Ha már kilábaltunk a válságból, akkor is itt fog maradni a felhalmozódott globális államadósságnak (minimum 50.000 milliárd dollár) a problematikája. Az világos, hogy az egyes államoknak a rájuk eső részt előbb-utóbb vissza kell fizetnie. Az államnak pedig onnan van pénze, hogy az állampolgárok és a vállalatok jövedelmének egy részét adók, járulékok és illetékek formájában elvonja, bevételezi és ebből finanszírozza az állam működését. Ha a bevételek és a működési kiadások különbsége pozitív, azaz az államháztartás elsődleges egyenlege pozitív, akkor ebből a többletből lehet az államadósság kamatait fizetni, illetve a tőketartozást valamelyest csökkenteni. Világméretekben tehát egy 80-100 évig tartó programnak nézhetünk elébe mely időtáv első felében az adók érdemi csökkentésére sehol sem szabad számítani, ugyanakkor az állami kiadások területén takarékossági intézkedések várhatók, melyek a szociális ellátórendszereket is (nyugdíjak, egészségügy, stb.) erősen fogják érinteni. Lefordítva: vegyük tudomásul, hogy az adócsökkentésre és a szociális ellátások szintjének emelésére irányuló ígéreteknek a mi életünkben már nincs reális alapja.
Hazaérkeztünk Magyarországra. Legelsősorban nézzük, miként alakult 1990-től kezdődően a reál, azaz az inflációtól megtisztított GDP és mit lehet ebből kiolvasni. Az EconStats táblázata szerint 1990-1993 között végig mínuszban vagyunk (összesen 18 %-ot zuhanunk 1989-hez képest), majd – innentől végig pozitív tartományban mozogva – 1994-1995 során egy igen enyhe növekedés. A következő évben egy hirtelen esés, majd 1997-től egy meredek, évi 4,5-5 %-os növekedés, ami kifullad 2000-ben. Ezt követően 2001-2006 között egy stagnálás a 3,9-4,8 %-os sávban. 2007-től kezdődően (ez már forecast, előrejelzés) két évig 1-2 %, majd 2009-től meredek emelkedésbe vált. Érdekes még a GDP arányos folyó fizetési egyenleg sor, ami szerint az 1993-1994, 1999-2000 és 2003-2004 években kiemelkedően magas, míg az 1995-1997 években kiemelkedően alacsony mínuszt produkáltunk (ezt az alacsony mínuszt csak 2007-től kezdve közelítjük meg ismételten). Most nézzük, ezekből mit lehet kiolvasni: 1990-1993 között mélyreható strukturális változások a gazdaság szerkezetében, viszont a követő növekedést az állami túlköltekezés váltja ki; 1995-1996 során drasztikus reformlépések és a törekvés a költségvetési egyensúlyra; 1998-tól 2006-ig semmi sem történik, a GDP növekedés elsődleges forrását az állami kiadások növekedése képezi; 2007-től enyhe reformintézkedések a költségvetési hiány csökkentésével párosítva és ezek hatására valami megindul. Nos, ennyit lehet a két adatsorból kiolvasni, így muzsikáltunk az elmúlt 19 évben. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a hatalmas nemzetközi vihar akkor kapott minket derékba, amikor már végre kezdtünk fellélegezni.
A válság első jelei már 2007 vége felé érzékelhetők voltak, ugyanis a 2008-ra vonatkozó építőipari megrendelések volumene 40 %-ot esett (a sztrádaépítések és a megyeri híd miatt viszont ez értékben nem mutatkozott). 2008 nyarán az építőanyag kereskedők és a szállodások kezdték vakargatni a fejüket, hogy valahogy nem megy a bolt. Augusztusban az építőipari kisvállalkozók néztek körbe, hogy hol vannak az új munkák és hova lett a bankhitel? Szeptemberben az autókereskedők eszméltek – zuhantak az értékesítési adatok. És mindeközben a forint árfolyama megállíthatatlanul araszolt lefelé. Októberben pedig – elsőként az összes ország közül – bekopogtattunk az IMF-hez és kaptunk 20 milliárd eurót; és milyen jó, hogy mi voltunk az elsők, ugyanis így sokkal többet kaptunk, mint az utánunk jövők és sokkal többet, mint amennyire tényleg szükségünk lett volna. Ugyanakkor már most szögezzünk le néhány dolgot:
- hazánk a világ országainak rangsorában a felső 30 %-hoz tartozik, azaz „jómódúak” vagyunk és problémáinkat tekintve még a szomszédjaink közül is néhányan cserélnének velünk;
- tagjai vagyunk az Európai Uniónak, azaz végveszély esetében számíthatunk a többiek segítségére, de igazodnunk kell a „vezérbikákhoz”, ugyanis gazdaságunk alapvetően tőluk, de leginkább Németország gazdaságának az alakulásától függ;
- nem léteznek csodaszerek, surranó pályák és speciális magyar modellek;
- az elkövetkező 4-5 évben bizony rosszabbul fogunk élni, mint azt már megszoktuk és természetesnek vettük.
Tisztában vagyunk az előttünk álló megoldatlan problémákkal is. Tudjuk, hogy 3.200 önkormányzatra és képviselőtestületre nincs szükség – ez így túl drága, a fele is elég lenne, mégsem tettünk ez ellen semmit sem. Tudjuk, hogy nagyon sok a kórház és irgalmatlan nagy pazarlás folyik ott – mégsem tettünk ez ellen semmit sem. Tudjuk, hogy 80 egyetem, főiskola és az ott tanuló mintegy 400.000 diák elviselhetetlenül sokba kerül nekünk, miközben a végzettek 60-70 %-nak esélye sincs arra, hogy a tanult szakmájában elhelyezkedjen – mégsem tettünk ez ellen semmit sem. Tudjuk, hogy az adóelkerülés egy össznépi sporttá nőtte ki magát – mégsem tettünk ez ellen semmit sem.
Amikor baj van, értelemszerűen felerősödnek a bűnbak kereső hangok. Van, aki a válságért az amerikaiakat, van, aki az Európai Uniót, van, aki a hazai politikai elitet és van, aki a bankokat és a multinacionális vállalatokat okolja. Csak egyvalakit sosem szoktunk okolni; saját magunkat. Pedig a mi egyéni felelősségünk is vastagon benne van abban, hogy ez a válság idehaza is nagyon sok áldozatot fog szedni. Az egyéni felelősségünk pedig két irányban is megáll.
Az első irány: az elmúlt 12 évben ugyan tisztában voltunk azzal, hogy a jelenleg létező államigazgatási rendszer strukturálisan rossz, hogy az egészségügyben nagyon sok pénz folyik el feleslegesen, hogy hibás a „minden gyereknek egyetemi diploma” modell, mégsem vertük az asztalt és nem követeltük meg politikusainktól, hogy a szükséges kétharmados törvényeket meghozzák. Ha az ezen reformintézkedések legalább egyikére már 10-12 évvel ezelőtt sor került volna, akkor valószínűleg ma egy lényegesen kényelmesebb pozícióból tudnánk a válságkezelő intézkedéseket meghozni, illetve elviselni.
A másik irány az, hogy a lakosság az utóbbi 5-6 évben deviza alapon oly mértékben eladósodott, hogy az már a vállalkozói szféra finanszírozását, illetve a hazai bankrendszer szolvenciáját (erre a fogalomra még visszatérek) is fenyegeti.
A történet 1999 végén, 2000 elején kezdődik, amikor a kormány úgy döntött, hogy a lakásvásárlási forinthitelek kamataiból 11 %-ot (1.100 bázispontot) átvállal a bankok felé. Praktikusan tehát egy 11-13 %-os inflációs környezetben a 16-17 %-os bankkamat helyett bárki vehetett lakást 5-6 %-os hitelkamattal – hát ki az, aki ennek ellent tud állni? Látva a biztos 11 %-ot és megnövekedett hitelfelvételi kedvet, a nagy nyugati bankok a fölös svájci frankjaikat, márkáikat – később euróikat – a hazai leányaikhoz tolták és átváltották forintra. Ez a tény viszont érdekes módon a forintárfolyam erősödését váltotta ki, ugyanis az ügylet a pénzpiacok szempontjából úgy nézett ki, hogy a svájci frank és az euró keresi a forintot. A kormány 2003-ban már hiába mondta fel a 11 %-os hozzájárulást, a lakossági vásárlási kedvet már nem lehetett feltartóztatni és a devizahitelek alacsony kamatterhelése miatt sokkal kifizetődőbb volt frank, yen és euró alapon eladósodni, mint forintalapon. A deviza alapú hitelezés később kiterjedt a személygépkocsi vásárlásra és az egyéb tartós fogyasztási cikkek (TV, házi mozi szett, stb.) beszerzésére is. A lakosság deviza alapú eladósodottsága a 2003. január 1-én tapasztalható „0” szintről 2008-ra – 260 EUR/HUF árfolyam mellett – elérte a 6.000 milliárd forintot.
Azért legyünk biztosak abban, hogy a forint árfolyama előbb-utóbb, és minden válságtól függetlenül is, mindenképpen visszaállt volna a 300-320 EUR/HUF szintre, mely árfolyam már a valós fundamentumokon alapul. Miért? Attól a pillanattól kezdve, hogy az új devizahitelek tömege kisebb, mint a törlesztések tömege, a pénzpiacok azt látják, hogy a forint keresi a frankot, az eurót és a yent, minek következtében az árfolyaminga visszaleng.
Mostanság sokan mondják, hogy ha a bankok idáig extraprofitot realizáltak a devizahitel ügyleteken, akkor most teljes egészében viseljék az árfolyamkockázatból fakadó veszteségeket is. Nos, a probléma nem ilyen egyszerű, és ha mégis egy ilyen dolgot nyomna le a bankok torkán a kormányzat vagy a törvényhozás, akkor tömeges bankcsődökkel kellene szembenéznünk. Nézzük ezt egy egyszerű, a banküzem gazdaságtanból vett példán.
Tételezzük fel, hogy valaki vesz egy 20 millió forint értékű lakást. A 20 millióból 5 millió az önerő és 15 millió forint svájci frank hitelt vesz fel a banktól 150 forintos árfolyam mellett 20 éves futamidőre. A bank – mivel sosem a saját pénzét, hanem mindig a betétesek betétjeit hitelezi ki és frankbetétekkel egyébként nem rendelkezik - tehát 100.000 CHF (15.000.000 HUF) hitelt vesz fel a nemzetközi pénzpiacokon a maximálisan lehetséges egyéves visszafizetéssel, azt átváltja forintra és továbbhitelezi, miközben hitelfedezeteként teljes egészében bevonja a 20 milliós ingatlant 133.000 CHF értéken. Teljesül az, hogy HITEL<HITELFEDEZET, tehát a bank szolvens (a kihelyezett hitel biztonságosan visszakapható az adóstól) és további hiteleket vehet majd fel a pénzpiacokon, azaz a 100.000 CHF hitelét egy év múlva meg tudja újítani és fenn tudja tartani a forintadós felé a deviza alapú forinthitelt.
A svájci frank árfolyama egyik napról a másikra 210 forintra emelkedik. A bank továbbra is 100.000 CHF-vel tartozik, de ezért neki már nem 15 millió forintot, hanem 21 millió forintot kell majd a pénzpiaci hitele megújításakor adnia. Ez a különbözet, a 6 millió forint, a bank mérlegeiben azonnali veszteségként jelentkezik és csak nagyon lassan és nagyon apránként hárítható át a forintadósra. És most jön az igazán nagy baj, mégpedig az, hogy a forinthitel fedezetét alkotó 20 milliós ingatlan már csak 95.000 CHF-et ér; az van, hogy HITEL>HITELFEDEZET, azaz a bank az ügylet kapcsán inszolvenssé vált és egy globálisan inszolvens bank a pénzpiacokon nem kap hitelt, illetve a felügyeleti szervek is felfüggeszthetik a banki jogosítványait. Ilyenkor a bank – miközben a forintadóstól nem tud pótlólagos ingatlanfedezetet kérni, de a hitelt sem mondhatja fel - kénytelen a saját berkein belül helyreállítani a globális szolvenciát (HITEL<HITELFEDEZET) oly módon, hogy az egyéb helyeken (és ilyenkor zömében a vállalati szektor az áldozat) meglévő hitelkihelyezéseit csökkenti, illetve az új hitelkihelyezéseknél megemeli a hitelfedezeti követelményeit. Ezen eljárás következményeként viszont a bank elesik egy csomó potenciális kamatbevételtől, illetve a vállalati szektor számára kiszáradnak a hitelek, ami viszont növekvő munkanélküliséget generál. Ha pedig a bank képtelen helyreállítani a globális szolvenciát vagy – a másik oldalon – az árfolyamváltozásból származó vesztesége elér egy kritikus szintet, akkor jön a bankcsőd.
A fenti egyszerű példa alapján látható tehát, hogy egy – egyébiránt mindenképpen bekövetkező - forintgyengülés következtében nem csak a deviza alapú hitelt felvevők kerülnek bajba, hanem a bankok is és a hitelt felvevőknek munkahelyet biztosító vállalkozói szféra is. Na, ez történik most országos szinten, ezért ideges most minden bankvezér és ezért próbálja a kormány rábeszélni a lakosságot arra, hogy a deviza alapú hitelét váltsa át forintalapúra. Paradox módon viszont a hazai munkahelyek megőrzésének és a vállalkozói szféra nemzetközi versenyképességének a szempontjából a gyenge forint egy kész főnyeremény ráadásul oly mértékig, hogy például a Reformszövetség számos javaslatát feleslegessé, okafogyottá teszi. Elképzelhető tehát, hogy a magyarországi válságkezelésnek nem a Reformszövetség javaslataira, hanem arra kellene inkább fókuszálnia, hogy érdekeltté tegye a lakosságot a forintalapú hitelekre való átállásra, továbbá a bankoknak segítséget kellene nyújtani ahhoz, hogy a keletkezett árfolyamveszteségeiket ledolgozhassák és ismételten beindulhasson a vállalkozói szféra hitelezése.
Hazánk egy kicsi és gazdaságilag egy nagyon is nyitott ország; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hazai GDP 70-80 %-a a gazdasági külkapcsolataink révén jön létre. Ebből viszont egyenesen következik az, hogy nem létezik önálló magyar modell (legfeljebb csak néhány speciális magyar megoldás) és Európában – durván fogalmazva – nem mi fújjuk a passzátszelet. Tudomásul kell vennünk, ha Európában nő a munkanélküliség, akkor nálunk is nőni fog, ha Európában csökken az életszínvonal, akkor nálunk is csökkenni fog.
A hazai gazdasági élet mindegyik ágazata meg fogja érezni a válságot; lesz, amelyik jobban, lesz, amelyik kevésbé. A magam részéről a nagy és végleges vesztesek közé sorolom mindenek előtt az építőipart, aminek két oka van. Egyrészről a nagy állami sztráda-, út- és hídépítési projectek lassan kifutnak; tulajdonképpen csak a karbantartásra, kátyúzásra marad igény. Másrészről országos szinten a családok száma és a lakásállomány nagysága lassan egyensúlyba került, miközben a népesség lélekszáma folyamatosan csökken. Ez azt jelenti, hogy öt-tíz éven belül – függetlenül a jelen válság hatásaitól – a lakáspiacon mindenképpen létrejön egy tartós túlkínálat. Ilyen várható peremfeltételek mellett viszont az építőipari kapacitásoknak óhatatlanul le kell épülniük.
A másik nagy vesztesnek a turizmus ipart tippelem. Itt ugye minden attól függ, hogy a személyi fogyasztások fő finanszírozója – a 30-50 évesek korosztálya – miképpen rangsorolja a szükségleteit és milyen jellegű áruról, szolgáltatásról fog először lemondani. Ebben a „lemondási” rangsorban pedig az egyébként is luxusnak számító külföldi nyaralások, az osztrák és szlovák síparadicsomok, illetve a hazai wellness szállók gyaníthatóan kiemelt helyet foglalnak el.
A hazai válságkezelésre jelenleg három megoldási javaslat fekszik az asztalon: Bokros Lajosé, a Reformszövetségé és a kormányé. Már előzetesen meg lehet fogalmazni azt a kritikát, hogy mindhárom javaslat akkor született, amikor az EUR/HUF paritás 260-270 volt, viszont most, amikor 310-320, új peremfeltételek vannak. A lényeg viszont az, hogy legalább van miről vitatkozni. És most nézzük sorjában:
- Bokros Lajos javaslata: egyensúly a költségvetésben, munkaadói járulékok csökkentése, adócsökkentés a magasabb jövedelműek előnyére, a minimálbérek megadóztatása, egyéni egészségügyi járulékok növelése, a nyugdíjak csökkentése, az egészségügy teljes privatizálása. Klasszikus monetarista javaslat, társadalmi-szociológiai következményei kiszámíthatatlanok, bevezetésük jogilag is annullálható. Az elképzelést a magam részéről inkább a „pénzügyi-mérnök modellje” jelzővel illetném.
- Reformszövetség javaslata: egyensúly a költségvetésben, nyugdíjbefagyasztás, adócsökkentés a magasabb jövedelműek előnyére, munkaadói járulékok csökkentése, szociális kiadások (GYES, GYED, segélyek, stb.) erőteljes csökkentése vagy megvonása, 4 %-os ÁFA emelés, adóemelés az alacsony jövedelműek hátrányára, 80.000 közalkalmazott és köztisztviselő azonnali elbocsájtása, a nyugdíjkorhatár azonnali emelése, ingatlanadó bevezetése. Szintén klasszikus monetarista javaslat és túlságosan is a hazai „arisztokrácia” érdekeit jeleníti meg; a társadalmi-szociológiai hatásokkal nem számol.
- A kormány javaslata: törekvés a költségvetési egyensúly elérésére, új nyugdíjindexálás, enyhe járulékcsökkentés kontra adóalap kiszélesítése a munkaadói oldalon, enyhe adócsökkentés a munkavállalói oldalon, az adómentes juttatások megadóztatása, 3 %-os ÁFA emelés, ingatlanadó, nyugdíjkorhatár lassú emelése a jövőben, közmunkaprogramok és távlati állami beruházások (pl. új atomerőművi blokk kilátásba helyezése), a kritikus foglalkoztatási területeken munkahely megőrzési programok. Szimpatikusabb, mint az előző kettő, de korántsem biztos, hogy minden elemében célravezető.
Sokan sürgetik, hogy most és azonnal be kell vezetni valamelyik javaslatot. Ezzel kapcsolatban azért rá szeretnék mutatni arra, hogy egyrészt nincsenek holtbiztos receptek – azaz akár mellé is nyúlhatunk -, másrészt a sorsunk úgy is attól függ, hogy az európai nagyok mit lépnek és lépésük miképpen hat vissza ránk, tehát jobb, ha a döntéshozók és az „elméletek rabjai” szakértők még egy kicsit elvitatkozgatnak.
Akkor most megérkeztünk Százhalombattára. Tisztában kell lennünk azzal, hogy városunk léte ma is alapvetően az Erőmű és a Kőolaj Finomító lététől, további sorsától és az onnan kiáramló bértömegtől függ. Mivel mindkét objektum az energetika területén érdekelt, így – egy stabil banki finanszírozási háttér esetében – vélhetően kevésbé fogják megérezni a válság hatásait. Mindazonáltal részükről várható egy minden eddiginél keményebb költségcsökkentő intézkedéssor, ami esetleg munkaerő elbocsátásban is megnyilvánulhat. A két objektum szatellit vállalatai ugyanakkor akár áldozatául is eshetnek az említett intézkedéseknek. A városban és az Ipari Parkban megtelepült egyéb vállalkozások sorsa viszont kétesélyes; az elkövetkező egy-két évben akár az 50 %-uk is megszűnhet. A főváros közelsége a leendő munkanélküliek egy részét ugyan fel fogja szívni, de még így is a város munkaképes korú lakosságának (tudtommal kb. 10.000 fő) mintegy 20-25 %-ára vár rövidebb-hosszabb ideig tartó munkanélküliség.
A bizonytalanná váló környezetben a lakótelepről Dunafüredre és az Ófaluba pár éve kiköltözött családok egy része kénytelen lesz feladni a „családi ház kerttel” elképzelését, minek következtében meg fog nőni az eladó lakások, házak száma, ugyanakkor – kereslet hiányában – az ingatlanárak az általam korábban említett értékre visszakorrigálnak, azaz lefeleződnek. Ugyancsak sok család lesz kénytelen lemondani a saját személygépkocsi kényelméről. Mindezzel egyidejűleg viszont fel fognak erősödni azok a hangok, amelyek a városi közműszolgáltatások (víz, csatorna, távhő, szemétszállítás) árainak a csökkentésére irányulnak.
A város bevételei csökkenni fognak és még örüljünk annak, ha a helyi adóbevételeink egy részét az állami költségvetés nem fogja elvonni. A bevételcsökkenés miatt a város vezetése kénytelen lesz az eddig adómentességet élvező helyi vállalkozói réteget is megadóztatni, illetve be fogja vezetni az ingatlanadót. A városi költségvetésen belül a segély jellegű kifizetések meg fognak nőni.
Az önkormányzat rövid időn belül válaszút elé kerül. Fenntartja a jelenlegi intézményhálózatát, de a város pénzügyi tartalékait gyors ütemben feléli vagy óvodákat szüntet meg, iskolákat von össze és a nem alapvető önkormányzati feladatokat (pl. a helyi versenysport finanszírozása) elhagyja.
Adja Isten, hogy a jelen cikkben leírt jövőkép ne következzen be és túlságosan pesszimistán lássam azt, ami ránk vár. Mindenesetre megnyugtatok mindenkit, túl fogjuk élni, az élet nem áll meg és legyünk egy kicsit optimisták is.
