Igen, ez ékes bizonyítéka annak, hogy a forrásos táncosok ismét útra kelnek, hogy aztán a parasztingvállaktól, nadrágoktól és kötényektől roskadozó csomagok mellett megannyi élményekkel megrakodva térjenek vissza.
Nos, az említett buszon a 14 Ifjúforrásos táncos, tánckarvezetőik, valamint a Bara Zenekar muzsikusai mellett ott van Tóth Ernő, a Battai Hírlap főszerkesztője, valamint Kovács István és Pogány Gyula, Százhalombatta önkormányzatának képviselői, akiknek a táncosok köszönhetik a meghívást. Hiszen a kis csapat, amely együtt robogott keresztül a magyar autópályákon, Szlovénia alagútjain és Észak-Olaszország lankáin, Sannazzaro De’ Burgondiba, Százhalombatta testvérvárosába tartott, és céljuk a két település közti kapcsolat még szorosabbá fűzése volt. Nos, Sannazzaro az olasz csizma szárának peremén, de annál kicsit lejjebb helyezkedik el, Milánótól, a divat, a makaróni, Leonardo utolsó vacsorájának otthonától, Lombardia tartomány, de sokak szerint egész Észak-Itália fővárosától nem messze. Elbűvölő kis település, mint ahogy abban a bizonyos nagy könyvben, no meg persze a kosztümös történelmi filmekben meg vagyon írva: szűk, girbegurba utcácskák, mészkő házikók lankás, kúpcserepes tetőkkel, és egy csúnyának a legkisebb mértékben sem nevezhető apró, román kori templommal fűszerezve, pont a közepén. Nos, ez a tipikus hangulat fogadott minket a helyi delegáció mellett, mikor a majd tizennégy órás buszozástól rogyadozó léptekkel letámolyogtunk a buszról. És persze a híres olasz kulinária néhány remeke is ízelítőül, melyet azon nyomban az utolsó falatig el is fogyasztottuk volna, ha nem pótolják azonnal az üdvözlő vacsora asztalának terheit. Ezt a kedves, baráti fogadtatást jó jelnek tekintettük, s „gyanúnk” igazolást nyert a második napon is.

Ekkor ugyanis Sannazzaro polgármestere üdvözölte a battai delegációt, és örömét fejezte ki, hogy tizennyolc éves tagjai is vannak a küldöttségnek, hisz nagyon fontosnak tartja, hogy a két város ifjúsága kölcsönösen megismerje egymást. Ezt elősegítendő, meghívta a társaságot az aznap esti, a helyi fiatalság felnőtt korba lépését ünneplő estélyre. De mindezek előtt egy rövid, de annál tartalmasabb kirándulást tettünk Milánó belvárosában, ahol megtekintettük a csodaszép, impozáns dóm hófehér kőcsipkéit, a híres Scala karmazsinpiros nézőterét, és a színpadát, ahol a fellépő művészek előadásai potom százezer forintos jegy vásárlása ellenében megtekinthetők. Majd végigbarangoltuk a gigászi Viktor Emánuel vásárcsarnok luxusbutikjai közt, mely ellen a csoport női tagjai nem emeltek kifogást, végül a rövid látogatást egy kis paradicsomos pastával koronáztuk meg. Szigorúan ketchup nélkül!

Ezután pedig a fiúk zakót öltöttek, nyakkendőt kötöttek, majd a lányok röpke másfél órás kis készülődése után elindultunk a tizennyolc évesek báljára. Nos, kezdetben eléggé értetlen reakciót váltott ki a helyi ifjúság körében a koktélruhában eltáncolt mezőföldi, de aztán az olasz fiatalok hamar megbarátkoztak a különös külföldiekkel, és az est végére már egy nagy, közös csoportosulásban táncoltunk a nyilván helyi művészekből verbuválódott zenekar számaira, miután a 18 éves fiúk által a 18 éves lányoknak átnyújtott rózsával rituálisan is a felnőtt korba léptek a sannazzaroi tinédzserek.

A késő estig tartó buli után nehéz volt ugyan a felkelés másnap reggel, ám tudtuk, hogy nehéz nap vár ránk. Az eddigi csodás élmények után most nekünk kell bemutatnunk tudásunkat. Mint az a későbbiekben kiderült, a bemutatást szó szerint kell venni, hisz a helyiek nemhogy nem láttak még magyar néptáncot, de nem is nagyon tudják elképzelni, mi sül ki abból, ha a falusi népet a tánccal párosítjuk, hisz errefelé hasonló tradíciók nem ismertek. Itt a karneváli forgatagnak van nagy hagyománya, melyben kicsit nekünk is részünk volt, elég csak megemlíteni a rengeteg színes maskarát, a menettánc alatt ránk fújt ragacsos szerpentin-trutyit és a színpadot méteres kupacokban beborító konfettiadagot. Mikor azonban a színpadra léptünk, a szoros, teknősbéka-alakzatban körénk gyűrt helyiek arcán láttuk, hogy bizony nem hiába jöttünk el. Az sem volt baj, ha kicsit rosszul hallottuk a zenekart, vagy ha időnként odébb kellett rugdosni egy kisebb kupac konfettit. A lényeg az élmény volt, melyet egy zárt csataláncban körénk fonódott, karnyújtásnyi távolságtól kicsit közelebb lévő csoportosulás feltétel nélküli koncentrált figyelme adott. És persze az érdeklődés, ami elöntötte a nézőket a legelső pillanattól fogva. A műsor után egy bácsiban ez úgy nyilvánult meg, hogy lelkesen tudakolta tőlem, ugyebár Franciaországból jöttünk?

A kínai bölcsek fogalmazták meg valamikor: minden lakomának vége szakad egyszer. Nos, sajnos ránk ez kétszeresen is igaz volt. Egyrészt ez a két napos hétvége, melyet testvérvárosunkban töltöttünk, hihetetlenül bőséges élményekkel, és rengeteg szép programmal ajándékozott meg minket, de immár a végéhez közeledett. Másrészről pedig a vasárnap esti búcsúünnepség is tartogatott számunkra néhány meglepetést. Hiszen a karneváli felvonulás után felszálltunk egy helyi, a menetrend szerinti járatok közül kiemelt csühögényre, majd nekivágtunk a lombard pusztaságnak. Már-már azt hittük, hogy a zötykölődő busz menthetetlenül elveszett a vég nélküli sötétben, mikor legnagyobb ámulatunkra egy hamisítatlan, mondhatni echte olasz tanyakomplexumba gördültünk be, és az egyik épületben egy szépen megterített asztalon szimpla ötfogásos vidéki vacsorát kaptunk búcsúzóul. Természetesen mi is próbáltuk meghálálni a kedvességet, és a feledhetetlen este és az egész utazás végén a zenekar jóvoltából táncoltunk egyet vendéglátóinkkal, és a zene, meg az éneklés bizony a buszon sem ért véget…

A visszafele úton kicsit fáradtak voltunk, kicsit szomorúak, hogy újból havazni fog, vissza kell lendülni a hétköznapi kerékvágásba, és itthon kis időre nélkülöznünk kell a tésztát, az élményeket, az olasz tájat, hangulatot, valamint a plusz tizenöt fokot. De csak kis időre, hisz áprilisban a sannazzaroi fiatalok látogatnak el hozzánk. És reméljük, hoznak onnan nekünk zsákban egy kis meleget….