Ha egy daru 6 tonnás, az nem azt jelenti, hogy ekkora a tömege, hanem hogy a gém 22 méterig 6 tonnát tud emelni. Onnan távolodva, egészen a 40 méterre lévő végéig pedig egyre kevesebbet.

A toronydarus pirkadattól alkonyatig dolgozik. Reggel jönnek az ácsok, zsaluznak, este meg betonoznak. A betonos mixer hamar kifogy, amíg újra töltik, lehet pihenni. Nem könnyű munka hónapokon át minden reggel felmenni, ebédelni lejönni, majd estig megint fent forogni. Aztán el kell pakolni, ami a zsaluzáshoz kellett, és jönnek a kőművesek a téglákkal. Nemsokára kezdődik az aprómunka, lebontják a főtérről a darukat. Győrfi István még nem tudja, merre veti a sors, vagy a szegedi központú cég, de arról tud mesélni, eddig merrefele járt.

Úgy kezdődött, hogy a Lázbérci ivóvíztárolójáról és horgászparadicsomáról méltán híres Dédestapolcsányról elindult a család. A vegyésztechnikus családfővel beköltöztek Ózdra, igényeltek és kaptak panellakást, akárcsak sokan mások akkoriban Százhalombattán. Aztán azt hallotta, hogy a darusok jól keresnek, gondolta, az jó lesz. Elvégezte a megfelelő iskolát, és híddarus lett. Ez az a darufajta, amikor például az Ózdi Acélmű gyárcsarnokában magasan fenn van egy sín, amin jön-megy a darus ember fülkéje. Lehet variálni, hogy berakó daru, polipmarkolós-daru, beöntő daru, vagy mágnes-daru legyen a vége. Ahhoz, hogy a berakó daru kanalazni tudja a vasat, egy 5 tonnás acélgolyóval kellett összetörni. A mágnes-daru felemelte 15 méter magasra – és elengedte. Az irodákban is hallották a hangját. Volt, hogy az egy méter átmérőjű acélgolyó elgurult. Akkor a homlokrakodó visszatolta. „Annyit golyóztunk, míg begolyóztunk.” Csoda-e, hogyha az ember ezek után mindig csak darus szeretne lenni? De 1990-ben megszűnt az egész kohászati üzem. Eközben történt az a baleset, amiről akkoriban sokat cikkeztek az újságok is. Tizenegy ember vesztette életét egy robbanásban. A 150 éves gyárnak vége lett. A Martin-kohókat felváltották az elektromos kemencék, az Ózdi Acélmű helyén ma egy mini acélüzem működik, a korábbi 14 ezer ember helyett négy-ötszázzal.

Győrfi István mindig vágyott külföldre, ami akkoriban az NDK-t jelentette. Oda lehetett menni dolgozni. Sok volt az építkezés, kerestek kezelőt az egyik daruhoz. Ezt a darut Derrick-nek hívták. Szögletes volt a háza, gémmel emelte a terhet, amit két pár vasúti sínen vitt jobbra-balra. Lassú volt, de kényelmes.

A németországi munkából hazafele a Skoda 100-assal hóviharba keveredett cseh hegyekben, és egy panzióban töltötte az éjszakát. Végül szerencsésen hazaért, de most mit csináljon? A főnöke megkérdezte, nem akar-e autódarus lenni? Dehogynem! Debrecenben elvégezte a megfelelő tanfolyamot, és autódarus lett. Ez annyiban más, mint bármely korábbi, hogy gumikerekein bárhova el lehet gurulni vele. Szabadságoló autódarusokat helyettesített szerte az országban.

Mígnem hírét vette, hogy Tengizbe keresnek 30 embert. Rossz hírek is jöttek arról, féltek tőle az emberek, de Győrfi István a darukon kívül még világot látni szeret, úgyhogy jelentkezett. Mondták neki, hogy „de hát ő nem lakatos”, mondta, hogy „írja csak, hogy lakatos vagyok! Látom, mit csinálnak…” Túlesett a megfelelő orvosi vizsgálatokon, megkapta a megfelelő oltásokat, és 1991. augusztus elsején elment Tengizbe. Nem úgy volt az a hely veszélyes, mint ahogy mondták! Volt munkavédelmi oktatás és védőruha, nem volt ezzel semmi baj. Remek ellátást kaptak: napi öt étkezés, magyar nyelvű rádióadás, sakk-klub, focibajnokság. Egy komplett város – Magyarújváros – az ott dolgozó öt-hatezer magyarnak. Kirándulások, csere-üzletek: fúróért arany-nyaklánc, házasságok.

Ezután Finnországba, Uusikaupunki-ba ment, ahol a szép kis város körül, a jégkorszakban lekopott sziklák között mindenhol szaunák és szélmalmok állnak. Egy autógyárban szállítószalag-rendszert épített három hónapig. Ez volt a lakatos-pályafutás.
A régi müncheni reptér lebontásában már ismét toronydarusként vett részt. Az emeletes parkoló betonját bontották. Látta, hogy Németországban mindenütt építkeznek, mindenhol daruk nyúlnak az égbe. És azt gondolta: „De jó, hogy letettem a toronydarus vizsgát!” Eddig csak bontásokban dolgozott, érdeklődni kezdett építőipari cégek után, akik külföldi munkát szerveznek. A Rajna mellett kapott először építőipari toronydarusi állást. A németországi törvények szerint két évet lehet egyfolytában dolgozni náluk. Aztán egy-két év szünet, majd lehet újra.

Győrfi István hazajött, pihent, a családjával volt, mígnem találkozott egy haverjával, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy menjenek el Amerikába. Szereztek telefonszámot, még egy embert, vízumot és 1999-ben elmentek Floridába, Panama-City-be szállodát takarítani, mosogatni. A szezon végén meg ablakot gyártani. Fél év után hazatért, de megint jött egy ismerős, hogy „menjenek Amerikába!” Ezúttal Alabamába, egy csirkefeldolgozó-üzembe utazott feleségével, Évával együtt. Úgy számoltak, hogy majd jó sok pénzt hazahoznak, de aztán az lett, hogy vettek autót, lementek a tengerhez, elmentek a vidámparkba, járták a várost …

Győrfi István, a világjáró darus most közel fél évig százhalombattai volt. Elnézelődött fentről. Mondta is, hogy elmenne építésvezetőnek: ő onnan mindig látja, hogy ki a jó szakmunkás, ki dolgozik, ki nem. Nézi, ahogy beugranak a boltba, vagy elsétálnak egészen a bevásárlóközpontig. Azt mondja, jó tágas a városunk, sok a zöld, de a MOL felől mindig jön a kerozin-szag. Szokta is kérdezni a helybelieket: „nem érzitek?” „Nem, megszoktuk.” A város központjában, a Szent István téren nézte, ahogy jöttünk-mentünk, toltuk a babakocsit, gyülekeztünk a „Fut a Battá”-ra, ünnepeltük a karácsonyt. Ellátogatott a könyvtár rendezvényeire, szerette az „orosz szellemtörténet és kultúra” című előadásokat, meghallgatta az IKSZ-ben Krausz János kínai úti-beszámolóját, részt vett a februári óvárosi családi napon, ahol megnézte a Megasztárokat, bejárt a könyvesboltba, olvasta a Hírtükröt.

Szeretettel emlékszik minden helyre és épületre, ahol dolgozott, minden szoborra, aminek felállításában közreműködött, de a darus-munka nagy figyelmet igénylő, költözős munkahely, „válós foglalkozás”. Nem nagyon vannak fiatalok, mint mondja. Február végén hazament, hogy kigyógyuljon náthájából, és még otthon kapta a hírt, hogy a munka véget ért, nem kell visszajönnie. 54 évesen már nem nagyon akar külföldre menni, de ha nincs más, kimegy újra Németországba. A lánya, Nikoletta Londonban dolgozott, most Pécsre jár jogot tanulni. Fia, Dávid logisztikai menedzser volt, most munkanélküli informatikus. Okos gyerek – mondja az apa –, talál munkát.

Az év végére elkészülnek a főtéri lakások, a kőművesek azt mondják, jól fog kinézni. Németországban minden építkezést bokrétaünnep zár. Az ács beszédet mond, a koszorút kitűzik, a zenekar zenél, az emberek esznek-isznak. A tulajdonoson múlik, megszervez-e egy ilyen eseményt…