A nyomda családi vállalkozás. Idősebb Fonyódi Ottó az alapító-tulajdonos, a fia, ifjabb Fonyódi Ottó 2000-ben társult be az üzletbe. A gyökerek régebbre nyúlnak vissza. A két világháború között jó hírű nyomda volt Fonyódi József nyomdászmesteré. Amikor 1949-ben államosították, a volt tulajdonos feketelistára került, három évig nem is kapott munkát, utána pedig dolgozhatott ugyan nyomdászként, de tudása, tapasztalatai ellenére vezető beosztásba többé nem kerülhetett. A fia – idősebb Fonyódi Ottó – természetesen nyomdásznak tanult, az Egyetemi Nyomdánál kezdett dolgozni, majd a Zrínyi Nyomdához került, ahol termelésirányító, majd termelésvezető lett, de mert elvárták tőle, hogy lépjen be a pártba, inkább kilépett. Tizennyolc évet töltött ezt követően a Szent István Társulatnál, az első tíz évben külföldi alkalmazásban. Kezdetben négy-öt könyvet adtak ki évente, de a mennyiség évről évre nőtt, még abban az időszakban is, amikor nem a kapacitás, hanem a papírkontingens szabta meg, melyik nyomda hány könyvet adhat ki.

- Régi ismeretségeimnek köszönhetően mindig sikerült papírt szereznem – mondja idősebb Fonyódi Ottó. A tizennyolc ott töltött év alatt mintegy két és félezer könyvet adtunk ki. Ezek között voltak aránylag egyszerű, vékony kötetek, de többnyire igényes kiadványok kerültek ki tőlünk. Új fordításban és új szedésben jelenttettük meg a teljes Szentírást, majd az Újszövetséget, a Misekönyvet, alapvető liturgikus műveket, például a négykötetes Zsolozsmát kötetenként kétezer oldallal. Technikailag odáig fejlődtünk, hogy a nyomdai előkészítés minden fázisát el tudtuk végezni. Az utolsó évben 118 könyvet adott ki a Szent István Társulat.

Jött a rendszerváltás, és Fonyódi Ottó elhatározta, hogy saját nyomdát alapít. Megvált a társulattól, és a lakásán indította el vállalkozását. Első megrendelését a Magyar Püspöki Kartól kapta, egy ötezer példányos zsolozsmáskönyvet kellett sokszorosítania. Ketten dolgoztak, ő maga és egy szedő, az első másfél évben szó szerint éjjel-nappal, és lassan annyira megerősödött a vállalkozás, hogy Budafokon vett egy telket, felépített egy épületet, gépeket szerzett be. Közben felnőtt a fia, aki elvégezte egy németországi egyetem nyomdaipari szakát, majd huzamosabb ideig német cégeknél illetve nyomdáknál dolgozott, akkor ugyanis még nem tartotta volna el mindkettőjüket az EFO.

2000-ben váltani kellett. Kinőtték a budafoki épületet, ifjabb Fonyódi Ottó is betársult a céghez. Akkor találtak Százhalombattára. Hozták magukkal az ügyfélkörüket, ugyanakkor remélték, hogy helyből is érkeznek majd megrendelések. Erre azonban hiába vártak.

- Az ipari park még mindig kívül esik a városon – mondja ifjabb Fonyódi Ottó. Emellett úgy látom, hogy Százhalombatta kis közösség, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe. Nehéz ide betörni. Hiába tudjuk, hogy az EFO nemcsak a város, hanem a környék legjobban felszerelt nyomdája, addig sem jutunk el, hogy árajánlatot kérjenek tőlünk. Ez azt jelenti, hogy be se szállhatunk a versenybe. Most elhatároztuk, hogy megpróbálunk változtatni ezen, szeretnénk, ha legalább az esélyünk meglenne arra, hogy számoljanak velünk.

Hozzáteszi: a nyomdaipar rendkívül tőkeigényes. A cégek általában kicsik, ez biztosítja a rugalmasságot, ugyanakkor ez jelenti a korlátokat is, mert nehezebben építi ki a gépparkját, mint egy nagyobb vállalkozás. Ebben a szakmában az képes megmaradni, akinek jobbak a gépei. Fonyódiék minden pénzt visszaforgatnak, fejlesztenek, mert csak így juthatnak előbbre. Összesen tízen dolgoznak a nyomdában, a két Fonyódi is szerepel a létszámban. Titkárnőjük nincs, és ha úgy hozza a helyzet, maguk ülnek fel a targoncára. Büszkék rá, hogy nincs feketemunkásuk, mindenki annyiért dolgozik, amennyire bejelentették.

Százhalombattai cégnek tartják az EFO Nyomdát, abban viszont nem biztosak, hogy Százhalombatta is sajátjának érzi-e őket. Fájlalják, hogy éppen most, a válság idején döntött úgy az önkormányzat, hogy az építményadót negyven százalékkal felemeli, mert számukra ez azt jelenti, hogy a tavalyi 1,1 millió helyett az idén másfél millió forintot kell fizetniük. Egy kisvállalkozás számára ez nagy terhet jelent.

A nehézségek ellenére tartják magukat a tradíciókhoz: fontos a jó minőség, a határidők betartása, valamint a megfizethető ár. Ha ez a hármas elv érvényesül, nagy baj nem lehet.