Kovács Marianna egy kis horvát faluban, Drávasztárán született. A horvát volt az anyanyelve, annyira, hogy amikor iskolás lett, nulladik órában tanulták a magyar nyelvet. Egyetlen gyerek volt a családban, a könyvekben talált társaságra.

- Az általános iskola elvégzése után felvettek a budapesti szerb-horvát gimnáziumba. Kis közösség volt, nagyon jól éreztem magam, szerb és horvát tanárok tanítottak bennünket, családias légkörben. Egészen a délszláv háború kitöréséig fel sem merült senkiben, melyikünk szerb és melyikünk horvát, nem volt ennek jelentősége. Számomra most sincs különbség, és amikor valaki azt feszegeti, hogy horvátnak vagy magyarnak érzem-e inkább magam, azt válaszolom, kétkultúrájú, kétnyelvű ember vagyok, duplán kell megfelelnem és teljesítenem, hogy önmagammal elégedett legyek.

- Milyen pályára készült?
- Nagyon korán éreztem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de hosszú ideig nem mertem megfogalmazni, hogy tanár akarok lenni. A középiskolában a tanáraim beszéltek rá, hogy jelentkezzek Zágrábba, az egyetemre. Fel is vettek a szláv nyelvészet szakra, érdekes, éppen akkor éreztem meg, hogy a magyarságom éppen olyan fontos, mint a horvátságom. Gyakran utaztam, és amikor átléptem az országhatárt, a túloldalon magyarnak, ezen az oldalon pedig horvátnak tituláltak. Zágrábban nagyon jól éreztem magam az ottani Magyar Körben, a kint élő magyaroknak meg éppen mi, kint tanuló diákok jelentettük a kapcsolatot az anyaországgal. Most pedig életem fontos része, hogy mint a horvát kisebbség elnöke is, a horvát gyökerek ápolásán dolgozzak. Ez a kettősség soha nem okozott nekem problémát, és soha nem ért bántás emiatt.

- Zágrábban végzett?
- Még középiskolás koromban összebarátkoztam egy százhalombattai lánnyal, hét végén kiürült a kollégium, én nem utazhattam túl gyakran haza több száz kilométert, ezért gyakori vendég voltam náluk, így ismerkedtem meg az első férjemmel. Gergő fiam születése után átiratkoztam az ELTÉ-re, Budapesten fejeztem be az egyetemet. Azt követően a százhalombattai 1-es iskolában tanítottam szerb-horvátot és oroszt, de amikor kiéleződtek a szerbek és a horvátok között az ellentétek, úgy éreztem, lehet, hogy nem lenne szabad horvát létemre szerb gyerekeket tanítanom. Most már tudom, hogy rossz döntés volt, de akkor helyesnek tűnt. A városi könyvtárba mentem dolgozni, a felnőtt részlegre.

- Jól érezte magát ott?
- Nagyon hiányoztak a gyerekek és a tanítás. Így amikor alkalom adódott, azonnal átmentem a gyerekkönyvtárba. A gyermekkönyvtári szakképesítést Jászberényben szereztem. Húsz éve tartom a könyvtárhasználati foglalkozásokat, minden óráját külön élvezem. Kezdettől fogva sokat meséltem a gyerekeknek, eleinte könyvből olvastam, de éreztem, hogy nem az igazi. Mindig az jutott eszembe, hogy annak idején a nagyszüleim nem olvasták, hanem elmondták a meséket, és az mindig nagy élmény volt. Ezért iratkoztam be a Hagyományok Házába, egy mesemondó tanfolyamra. Életem legjobb döntése volt. Olyan nagy mesélők tanítottak, mint a felvidéki Agócs Gergő, a vajdasági magyar Raffai Judit, vagy az ország mesélője, Berecz András. Felejthetetlen az első alkalom, amikor könyv nélkül meséltem a gyerekeknek, mert rájöttem, hogy amit korábban csináltam, az nem is mérhető ehhez. Ha a mesélő látja előadás közben a gyerekeket, észreveszi, amikor lanyhul az érdeklődés, valamit nem értenek, vagy éppen bővebben érdekelné őket egy részlet. A mesélésbe bele lehet szólni. Ettől lesz izgalmas, érthető és élő.

- Milyen meséket szeretnek a gyerekek?
- Elsősorban azokat, amelyet már ismernek. Élvezik, ha tudják, mikor mi következik, ha készülhetnek rá, várják a pillanatot, amikor például nagyot lehet nevetni a pórul járt farkason. Mindenkinek van kedvenc meséje, ami valamilyen módon jellemző rá. A mesékből alkotja meg a saját belső képeit, a saját ördögét, sárkányát, királykisasszonyát. A százhalombattai gyerekek kedvenc meséje, amikor a farkas és a róka elmennek a lakodalomba, ahol a farkas leissza magát, végül a lakodalmas nép alaposan elveri. Mesélés közben derült ki, hogy a gyerekek nem tudják, mi az a lakodalom, nem tudják, milyen szokások kapcsolódnak hozzá, a többség nem kapcsolja össze az esküvővel, így ez egy lehetőség arra is, hogy különböző népszokásokról beszélgessünk. A kérdésre, hogy mit iszunk a lakodalomban, egyszer egy gyermek azt mondta, hogy whiskys colát, azóta ez szállóigévé nőtte ki magát, a gyerekek alig várják, hogy ehhez a részhez érjen a mese. Jártam Mosonmagyaróvár mellett egy kultúrházban, az ottani gyerekek erre a kérdésre azt válaszolták, hogy almabort. Nagyon fontos, hogy a mesét megcsonkítani nem szabad, kiszínezni, mai elemekkel élővé tenni viszont lehet. Van egy Fejér megyei cigány mesemondó, aki szenzációsan szövi bele a meséibe az iparosítást. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a 17 éves Attila fiam elhívott az iskolájuk szalagavatójára mesélni. Jó érzés, hogy elismeri a munkámat. Minden mesélésemre elkísér a férjem és 8 éves Gábor fiam. Ők a támaszaim és a kritikusaim. Jelenleg a mezőföldi meséket kutatom és párhuzamosan horvát népmeséket is tanulok.

- Mesedélutánokat, mesetáborokat tartanak a könyvtárban. Van ezzel olyan célja, hogy kineveljen egy mesélő generációt?
- Egészen biztosan lesz a gyerekek között olyan, aki nagy mesélővé válik, vannak ösztönösen jó mesemondók. Egy tízéves lány például tájszólásban adott elő egy mesét a vers- és prózamondó versenyen, de annyira hitelesen, hogy én is azt gondoltam, arról a vidékről érkezett. Persze nem kell mindenkinek mesemondónak lenni, az is nagyon fontos, hogy legyenek meséhez szokott, értő hallgatók, akik ismerik a mese törvényeit és nyelvét.

- A gyermekkönyvtárban kezdődik meg egy gyermek olvasóvá válása. Van-e erre valamilyen recept, hogy melyik könyvet kell a gyerek kezébe adni, amely aztán biztosan rabul ejti?
- A legfontosabb, hogy bejöjjenek a gyerekek a könyvtárba. Sajnos, kevés szülő hozza el a gyerekét, a többség azért jön el először, mert a kötelező irodalmat keresi. Amikor bejön, akkor szembesül azzal, milyen óriási lehetőségek vannak nálunk: nemcsak olvasni lehet, hanem számítógép is van, társasjátékok, népszerű újságokat lehet kölcsönözni, vagy csak leülni a barátokkal beszélgetni. Ezért lenne nagyon fontos, hogy az osztályfőnökök a nyolc év alatt legalább egyszer elhozzák a könyvtárba az osztályukat. Az ismerkedés után már maguktól is jönnek a gyerekek.

- Kit mutasson be legközelebb a Hírtükör?
- László Endréné Julikát javaslom. Csendes, nyugodt, mosolygós, aki ugyanakkor rengeteget dolgozik. Ő volt az elődöm a gyermekkönyvtárban, úgy tudta fogadni a betérőt, hogy az mindkettőjük számára ünnepnek számított. Olyan ember, amilyenné válni szeretnék. Szeretném, ha róla szólna legközelebb a Premier plán.