Miközben vigyázó szemünket jószerivel ide-oda kapkodjuk, érdemes elidőznünk egy kicsit a Távol-Keleten. Volt már ebben a rovatban szó arról, hogy a japánok mennyire másképp gondolkodnak számos földi és földöntúli dologról (Takami Kósun: Battle Royale). Azt is láthatjuk lépten-nyomon, hogy miután – hosszú elzárkózás után – megnyitották kultúrájukat a világ felé, micsoda lendülettel indult meg a kölcsönhatás.
Vegyük például a Death Note („halálfüzet”) esetét, amelynek japán címe: „Desu Noto”, az angol cím „japános” olvasata. Vagy nézzük azt a sajtóhírt, amely szerint az amerikai szülők felháborodottan tiltakoznak, mert a leleményes merchandising (meglovagolva a történetet övező óriási kultuszt) máris piacra dobta a halál füzetének pontos mását! De mi is ez az egyszerű, fekete füzet? Egy sok száz éves, unatkozó halálisten, Ryuk ledobta az emberek világába, egy 17 éves, unatkozó, eminens diák, Yagami Light pedig megtalálta. A füzetben gondosan le van írva minden szabály. Elsősorban az, hogy akinek a neve belekerül – az meghal. És Yagami Light előtt felsejlik egy bűnöktől mentes, boldog világ képe: csak meg kell semmisíteni a bűnözőket. Figyelni kezdi a híreket a tévében, utána néz az Interneten, és elkezdi írni sorra a neveket. A bűnözők pedig elkezdenek hullani. De vajon szabad-e büntetlenül elpusztítani bárkit, akár ha lelkét sok ártatlan ember halála is szennyezi? „L” nyomozó, a japán rendőrség rejtélyes büszkesége azon a véleményen van, hogy ölni mindenképpen bűn, és a gyilkosok gyilkosa nyomába ered… „Úgy tudom, a Death Note első kötete 2004. április 4-én kerül a könyvesboltokba. Az olvadó hó csermelyekbe szalad, és a tavaszi szélben reszkető cseresznyevirágok alatt első osztályosok, hátukon színes táskáikkal, kézen fogva lépnek a remény zöld útjára” – írja Ohba Tsugumi, a szerző, aki „éjjel-nappal a székében kuporog, és mangasztorikat eszel ki.” A filmszerű, fekete-fehér rajzok Takeshi Obata munkái. Néhány kockán csak egy-egy tekintet vagy mozdulat villan fel, máshol egész oldalas kép ad hangsúlyt egy pillanatnak. A manga nem csak azért izgalmas, mert a karakterek és a történetszövés annyira más, mint amit eddig megszoktunk, hanem mert ráadásul „fordítva” kell olvasni! Azaz a magyar kiadás (Mangafan, 2008.) híven követi a japánt, és így a könyv „hátulról” kezdődik, a jobb felső saroktól kell haladni a bal alsó felé. Hihetetlen, de igaz: néhány oldal után már simán megy. A módszer roppant egyszerű (és számtalan más dologra alkalmazható): nyissuk meg az elménket! A többi jön magától.
