Lehoczki Ferenc és felesége évtizedek óta gazdálkodók. Nem erre a pályára készültek. A férj tüzeléstechnikai műszerésznek tanult, tíz évig dolgozott a szakmában, olaj- és gázégőket javított, utána önálló céget hoztak létre a kollegájával, öt évig voltak „maszekok”. A feleség közgazdasági szakközépiskolát végzett, a Sasadnál dolgozott, aztán megszületett az első gyerek, jött a gyes, és jött az ötlet, hogy szükség lenne valamilyen kiegészítő tevékenységre. Először egy kis terményboltot nyitottak, utána kezdtek bele a csirkézésbe. Dönteniük kellett, mert amibe belevágtak, azt munka mellett nem tehették volna. Mindketten feladták korábbi állásukat.
- Bábolnától vettük a naposcsibét és kacsát – meséli Lehoczki Ferencné. – Harmincöt ezer csirkét, tizenöt ezer kacsát hoztak egy szezonban. Hat hétig előneveltük, utána eladtuk az állatokat. Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén más volt a szemlélet, mint most. Ötezer csirkét egyetlen hétvégén el lehetett adni csak itt, Százhalombattán. Persze, jártunk piacozni is, hajnali négykor elfoglaltuk a helyünket az érdi piacon, és néhány óra alatt mindent eladtunk. Nem volt nehéz, mert kevesen tartottak fehér csirkét, ugyanis az sokkal kényesebb, mint a barna, de a vásárlók inkább a fehéret keresték, úgy vitték, mint a cukrot.

- Bejött a számításunk – fűzi hozzá a férj. – Igaz, embertelen munka volt. A csirkéknek állandó hőmérsékletre van szükségük, éjjel is sűrűn kellett ellenőrizni, nem állt-e le a fűtés, mert ha ez megtörtént volna, elpusztul az egész állomány. Tizenegykor lefeküdtünk, kettőkor már keltünk, mert pakolni kellett, hogy időben odaérjünk a piacra.

- Ha ennyire sikeres volt, miért hagyták abba?
- Megváltozott a világ – válaszol Lehoczki Ferenc. – A kilencvenes évek elején észre lehetett venni a visszaesést, egyre kevesebben vállalkoztak az állattartásra. Átalakult a szemlélet, az emberek inkább a kényelmi szempontokat helyezték előtérbe, megvették készen a boltban, eltűnt a háztáji varázsa. Pedig nagy a különbség, ezt az tudja, aki evett már szabadon tartott csirkét. Nem a táp miatt van más íze a „gyári” baromfinak, hanem, mert zárt helyen tartják hosszú ideig, eközben nem cserélik alattuk az almot, és a képződő ammónia beleeszi magát a húsukba. Mi az esküvőnk óta nem ettünk bolti csirkét, de nem is áll szándékunkban, főleg, mert láttuk, milyen praktikákkal javítják fel az árut. Sáfrányos fürdőbe helyezik a bontott csirkét, ettől sárga lesz a bőre, ha pedig hosszabb ideig hagyják vízben, megszívja magát, és nagyobb lesz a súlya, mint amennyi élő korában volt. A vevő persze örül, mert azt hiszi, a sárga bőr annak a jele, hogy kukoricán tartották a csirkét, arra pedig nem is gyanakszik, hogy húsárban vizet vetetnek meg vele. A szupermarketekben nagy a pult, a kis hentesnél viszont magyar az áru, inkább ott kellene vásárolni.

- Hogyan kezdtek el földdel foglalkozni?
- A rendszerváltás után vettünk földet, és akkor megint döntenünk kellett: vagy a csirkék, vagy a föld, a kettő ugyanis egyszerre nem megy, mindkettőnél nagyjából ugyanakkor van a főszezon. A földet választottuk, akkor jó döntésnek tűnt, de a helyzet évről évre rosszabb. Száz hektáron gazdálkodunk, ebből tizennyolc hektár a sajátunk, a többit béreljük. Vannak gépeink, de kombájnunk például nincs, mindig béreljük, amikor eljön az ideje. Egy kombájn 38 millió forint, annak éri meg, aki több száz hektárt művel.

- Hogyan döntik el, hogy mit fognak termelni?
- Fontos, hogy mindenből nagy mennyiséget termeljünk, mert csak úgy állnak szóba velünk a felvásárlók. Idén 45 hektáron vetettünk búzát, egy német malom viszi el a teljes mennyiséget, a kukoricát a szabadegyházi szeszgyárnak adjuk el, a napraforgót pedig az olasz olajgyár veszi meg, ők gyártják a Vénusz napraforgó olajat. A cukorrépának nagy hagyománya volt ezen a környéken, de mert nincs a közelben cukorgyár, ennek is vége. Helyben nem tudnánk eladni a terményünket, nincs rá igény, nincs már állatállomány.

- Azt mondják, a vidék urbanizálódása miatt nincs már létjogosultsága az állattartásnak.
- Én 1984-ben jártam először nyugaton – mond ellent Lehoczki Ferenc. – Nagyon szép kis faluba kerültem, turistákat is fogadtak, de az állatok minden háznál ott voltak, nem is a kert végében, hanem a szuterénban. Természetesen, tisztán tartották a helyet, de senkit sem zavartak az állatok, sőt. Nálunk a többség azt mondja, szükség lenne állattartásra, de a saját környezetében nem tűri el. Leépül a mezőgazdaság, egyre inkább kiszolgáltatottá válunk. Azt a húst esszük, amelyik nyugaton három hónap után kikerül a hűtőházakból, tej helyett reggeli italt iszunk, az Unióban fogyasztóként vagyunk jelen, és ez nagy baj.

- Ha most ismét más foglalkozást kellene választaniuk, hogyan döntenének?
- Mi már nem váltunk, ahhoz késő – mondja a férj. – Ötvennégy évesen már nem fogok bele semmi újba. Amíg lehet, gazdálkodunk, aztán abbahagyjuk. Ahogy terjeszkedik a város, lassan elfogy alólunk a föld. Talán jobban tettük volna, ha el sem kezdjük, de ezen kár lenne siránkozni. Az biztos, a fiamnak nem engedem, hogy a nyomomba lépjen. Szívesen tenné pedig, most is sokat segít. Ha szántani, vetni kell, szabadságot vesz ki és csinálja, de ebben nincs jövő. A lányom történész, ő másban találta meg a hivatását. Ennek örülök, persze, annak is, hogy ha úgy hozza a szükség, elvezeti a traktort. Hogy velünk mi lesz? Félni nem félek, mert amíg a kezemet fel tudom emelni, nem lesz baj, megélek. Utána pedig már nem számít…