Az óvárosi családi házban két éve, szeptemberben ált meg az idő. Az életvidám kisebbik gyerek, aki szabadidejében zenélni tanult, a református fiatalok közösségébe járt, és izomtól duzzadó, mindenható hősöket rajzolt, ma sem tudni, milyen körülmények között, kizuhant a mozgó vonatból. Az intenzív osztályon lett tizennyolc éves, súlyos agysérülését műtétek sorával korrigálták, utoljára életmentő műtéttel tenyérnyi darabot vágtak ki a koponyájából. Hét hétig tartották mesterséges kómában. A család és a barátok minden nap látogatták, minden rezdülését figyelték. Amikor felébredt, és beszélt, képes volt enni-inni, bal karját kivéve mindenét tudta mozgatni, madarat lehetett volna fogatni velük. De a reményteli boldogság rövid ideig tartott. Kiderült, hogy a szervezete nem képes elvezetni az agyvizet. Ismét műtétek következtek, az orvosok újabb és újabb söntök beültetésével próbálkoztak, sikertelenül. Ádám tüdőgyulladást, hasi fertőzést kapott, és végül, négy műtét után teljesen legyengülve került újból haza.
Testsúlya a felére csökkent, nem kommunikált, bal oldalán nem mozogtak a végtagjai, és gyomorszondával kellett táplálni. Kezelőorvosa, Csókay professzor azzal biztatta a szülőket, hogy az idő rendezi az agyvíz-elvezetést, van remény a felépülésre, csak nyugalomra, pihenésre, szerető gondoskodásra van szükség. Akkor döntöttek úgy, hogy az édesanya, Éva feladja munkáját, és otthon marad.

„Ez nem olyan, mint amikor az ember beszedi a gyógyszerét, aztán napról napra jobban érzi magát, végül pedig meggyógyul – mondja. Sokadszorra kezdünk elölről mindent. Van, amikor úgy érzem, nincs velünk, és van, amikor egészen jól van. Megszerveztük az itthoni ápolását, nagyon sokat segít Anett, a lányom a család, és Ildikó a testvérem. Ő az egyetlen rajtam kívül, aki teljes egészében el tudja látni Ádámot. Mire Anett dolgozni megy, hazaér a férjem, így legtöbbször ketten ápoljuk, gondoskodunk róla, persze vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Előfordul, hogy hetekig nem tudok kimozdulni a lakásból, de nem érzem áldozatnak. Negyvenhét év alatt nagyon sok szépet adott az élet. Most mindig csak egyetlen nap létezik számomra, a mai. Azt akarom a legjobban csinálni, a legtöbbet nyújtani a fiamnak. Erőt ad, a barátok, volt kollégák, ismerősök még ennyi idő sem felejtettek el. Egy pár szó, egy email, egy érdeklődő telefon is sokat számít.”

„A koncertről, amit a Faluvédő Egylet szervezett, eufórikus hangulatban jöttem haza. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen segítséget kapunk, hogy ennyi mindenki megmozdul értünk. Az utolsó, „Azért vannak a jó barátok” című dalt, amit mindenki közösen énekelt, Ádám is hallotta a telefonomon keresztül. Anett volt mellette a kórházban, tőle tudom, hogy közben potyogtak a könnyei.”

A közadakozásból összegyűlt pénzt igyekeztek a lehető legjobban felhasználni. Aki olyan szerencsés, hogy nem ismeri a gyógyászati segédeszközök árát, azt gondolhatja, egymillió forint nagyon sok mindenre elég. Téved. Csupán a megfelelő állító-kerekesszék került volna ennyibe. Emellett több pozícióban mozgatható ágyra, a felfekvéseket megelőző matracra és számtalan egyéb mindennapos eszközre, különleges táplálékra, vitaminra volt és van is szükség. Szerencsére, az interneten találtak egy alapítványt, amely külföldről hoz be még új, illetve újszerű segédeszközöket, rajtuk keresztül mindent sokkal olcsóbban tudtak beszerezni. Elvihették Ádámot arra a magánklinikára is, ahol elindították az RTM-es gyógyítását. Ennek az a lényege, hogy elektromágneses úton stimulálják az alvó idegpályákat. Az egyhetes kezeléseket hathetente ismétlik, a tíz kezelésből álló kúra összesen 800 ezer forintba kerül. Ádám három kezelésen van túl. Azt mondják, ez a vízválasztó, vele érdemes folytatni.

Volt olyan segítségük, aki ingyen masszírozta Ádám lábait, de szinte családtaggá váltak a Gondoskodás Ápolási Szolgálat gyógytornászai, Schaffer Judit és Bálint Kinga, de a Sérültekért Alapítvány Támogató Szolgálatának munkatársai is. Ők szállítják Ádámot a kezelésekre, amik során közreműködnek is. A leggyakoribb kísérő Gere Szilvia, aki gyakran otthon is vigyáz Ádámra, ha szükség van rá. Éva azt mondja, nagyon sokat tanult neki és az alapítványnak.
„A sérült emberekről nagyon sokan igyekeznek tudomást sem venni. Egy részük azért, mert nem akar tolakodó lenni, vagy azt gondolja, törődnek velük éppen elegen. Pedig mindenféle segítségnél többet jelent számukra, ha a kezedet nyújtod nekik, ha meg tudsz nyílni feléjük. Kétszeresen adják vissza a szeretetet.”

Ádámot naponta két-két és fél órát ültetik, és a speciális székében becsatolva állni is tud 15 percet. Minden nap megvívja a saját harcát. Gyógytorna, masszázs, hangterápia egészíti ki a kezelését. Édesanyja mesél, olvas neki, szobájában egész nap szól a zene. Éva azt szeretné, ha még az ő életében felépülne annyira, hogy el tudja látni magát és ne szoruljon mások segítségére. Nagyon feldobják a barátok – meséli -, hiszen alig találkozik egykorúakkal. Persze, ritkán jönnek. Egy huszonéves srác számára nehéz lehet olyasvalakivel beszélgetni, aki csak jelzésekkel válaszol.

„Szia, Ádám, elmegyek!” – mondom az ágy fölé hajolva. A hatalmas szemek csak nagy erőfeszítés árán találnak rá az arcomra, de kezemben tétova, könnyű kezet érzek, és ez egy igazi kézfogás. „Ügyes vagy!” – mondom erőltetett vidámsággal, mire határozottabbá válik a szorítás. „És milyen erős!” – kiáltok fel most már a valóban meglepődve. Ádám pedig megmutatja, hogy még erősebben is képes megszorítani a kezem.