Dunaújvárosban született, édesanyja bérelszámolóként dolgozott, édesapja a Dunai Vasműben főelektrikusként. Számára nagyon fontos volt a közösség, és a gyerekeitől is elvárta, hogy kövessék a példáját.

- Egy bátyám és egy húgom van – meséli. – A bátyám tengerész volt egy ideig, aztán tanított, ma már öt diplomája és saját cége van, örökké tanul. A húgom szociálpolitikus, idősek otthonában igazgató. Én már kisiskolásként istápoltam a gyengébbeket és az öregeket, a lépcsőházunkban tanítottam a többieket, szerettek és hallgattak rám. Középiskolás koromban úgy döntöttem, pszichológus leszek. Reális elképzelésnek tűnt, dicsérettel érettségiztem, jelentkeztem az egyetemre, de nem vettek fel, azzal az indokkal, hogy túl félénk vagyok. Nem adtam fel: elmentem képesítés nélküli óvónőnek, és a következő évben ismét felvételiztem, de akkor már világosan megmondták, hogy nem fognak felvenni, mert a személyiségem miatt a pedagógus-pályára alkalmasabb lennék.

- Valóban félénknek érezte magát?
- Nem félénkség ez. Halk vagyok, ez tény, de nem azért, mintha bárkitől is félnék, ilyen a természetem. A konfliktusokat nem szeretem, ennek ellenére a lényeges kérdésekben határozott vagyok. Mindemellett nem bánom, hogy nem lettem pszichológus, mert ezen a pályán sokkal több a sikerélményem, és ez nekem nagyon fontos. A gyerekek között van a helyem.

- Hogyan lett pedagógus?
- Még abban az évben beiratkozhattam volna a Gyógypedagógiai Főiskolára, nappali tagozatra, de édesanyám kórházba került, a bátyám katona volt, a húgom iskolába járt, a család pénzügyi helyzete nem tette lehetővé, hogy nappali tagozaton tanuljak. Akkor indult Dunaújvárosban egy gyógypedagógiai óvoda, ott helyezkedtem el és mellette, levelezőn végeztem el a Bárczi Gusztáv Tanárképző Főiskolán az oligofrépedagógia-logopédia szakot. Négy évig dolgoztam a gyógypedagógiai óvodában, nagyon sokat tanultam a gyerekektől és rengeteg szeretetet kaptam tőlük.

- Ezt követően került Százhalombattára. Logopédiai szempontból milyenek voltak akkor a gyerekek?
- Sokféle problémával találkoztam, ezért folyamatosan kellett tanulnom. Arányaiban kevesebb volt a terápiára szoruló gyerek, mint most, de ez érthető, mert azóta nagyot változott a világ. A mostani gyerekek keveset olvasnak, ugyanakkor rengeteg inger éri őket, nincs csend és nyugalom körülöttük, s a szülők is hajszoltabbak, kevesebbet tudnak a gyermekeikkel foglalkozni. Több a feladat, de szerencsére ma már öt logopédus dolgozik a városban, így minden gyerek megkapja azt az ellátást, amire szüksége van. Időközben elvégeztem a pedagógia szakot a József Attila Tudomány Egyetemen, Szegeden. Hívtak az egyetemre tanársegédnek, de nem mentem, mert a gyerekekkel szeretek foglalkozni, és nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért egész életemben azt csinálhattam, ami örömet ad.

- Mi a kedvenc területe?
- Nincs kedvenc területem és nincs kedvenc korosztályom, sőt, kedvenc terápiám sincs. Amivel még nem találkoztam, azt is elvállalom és megtanulom. Ha nem érem el azt az eredményt, amit szeretnék, akkor változtatok a módszereken: meséket találok ki, versikéket írok, társasjátékot készítek. Nem tudok belenyugodni a kudarcba, hiába mondják sokan, hogy van olyan probléma, amin nem lehet segíteni, ezt nem fogadom el, mert senkiről sem szabad lemondani.

- Nemcsak gyerekekkel foglalkozik, hanem felnőttekkel is. Kiknek van szükségük a terápiára?
- Sajnos, a családon belül tanultam a módszereket, mert betegség miatt édesapámnak és a húgomnak is újra meg kellett tanulniuk beszélni. Többnyire idősebb korban, agyi katasztrófa következtében fordul elő, hogy valaki elveszíti a beszédképességét. Nagyon fontos, hogy a beteg bízzon a gyógyulásban és képes legyen ismét kommunikálni a környezetével.

- Hány tanítványa volt ez alatt a közel harminc év alatt?
- Pontosan nem tudom, de több ezer, az biztos. Most már az egykori tanítványaim gyerekeit tanítom, nagyon jó érzés, amikor a szülő felidézi, milyen volt, amikor ő járt hozzám. Régi tanítványaim keresnek fel néha, vannak, akik már régen elköltöztek Százhalombattáról, de ha erre járnak, beugranak hozzám. Nagy sikerélmény számomra, ha a városi vers- és prózamondó versenyt olyan gyerekek nyerik, akik beszédhibával jártak hozzám. Az is nagy öröm, amikor észreveszem, hogy az óvodában „Piroska nénit” játszanak a gyerekek, feladatokat adnak egymásnak és utána megdicsérik a másikat. Kizárólag dicsérek, mert hiszek a pozitív megerősítésben.

- Említette, hogy meséket, verseket ír. Van ezekkel az írásokkal valamilyen szándéka?
- A legtöbb vers és mese nincs is meg, mert a gyerekek füzetébe szoktam írni, és a füzetek náluk maradnak. Amikor 25 éve voltam a pályán, készítettem egy huszonöt játékból álló összeállítást, amelyet elküldtem a Magyar Tudományos Akadémiának. Megdicsértek, hogy nagyon jók és javasolták, hogy adjam ki, de ehhez én kevés vagyok. Most kezdem összegyűjtögetni a régi meséket és verseket, szeretném, ha sikerülne kiadni, hogy minél többen használhassák azokat. Minden hang tanításához írtam egy-egy versikét, volt olyan tanítványom is, akivel versikék segítségével tanítottam meg a szorzótáblát például: „ötször öt, az huszonöt, hintalovon csücsülök”. Könnyebben megjegyzik a gyerekek, mert játékos formában a tanulás is jobban megy.

- Szabadidejében mivel foglalkozik?
- Imádom a családomat, szívesen sütök-főzök és nagyon szeretek velük lenni. A fiam 19 éves, nyelvi gimnáziumba jár, autótervező szeretne lenni, a kislányom hetedikes, az ő vágya az, hogy belsőépítész vagy lakberendező legyen.

- Kire gondolt, kit mutasson be legközelebb a Hírtükör?
- Az Eötvös iskolában tanít Szakáts Antalné Regina. Eszményi pedagógusnak tartom, aki remek érzékkel bánik a gyerekekkel, összefogja őket, igazi közösségek kerülnek ki a keze alól. Szeretném, ha róla szólna legközelebb a Premier plán.