Az óvárosi lány mindig történelemmel akart foglalkozni. A Károli Gáspár Református Egyetemen diplomázott, és bár előtte nagyon sokat dolgozott a „Matrica” Múzeumban, állást nem tudtak kínálni neki. Felkereste hát a Hamvas Béla Városi Könyvtárat, ahol szintén nem tudták foglalkoztatni, de ígéretet kapott, hogy segítik helytörténeti kutatásaiban és abban is, hogy publikálhassa munkáit. Első könyve idén nyáron jelent meg A százhalombattai plébánia Historia Domusa 1919-től 1940-ig címmel.

Az egyházközségek számára az 1800-as évektől tették kötelezővé a historia domusok vezetését, azaz a fontosabb helyi események, adatok rögzítését. Mivel Százhalombatta 1919-ig az érdi egyházközség filiájaként működött, a római katolikusok első saját historia domusa az 1919-es különválástól datálódik. Hogy mi történt előtte, arról az érdi egyházközség megmaradt dokumentumaiból, elsősorban levelekből tájékozódott Lehoczky Zsuzsa.

Az 1919-ben önállósodott százhalombattai római katolikusokat három pap – sorrendben Kéri Nándor, Dezső István, Bakody Ernő – szolgálta 1944-ig. Az első plébános nem vezetett historia domust, de mielőtt elment, eléggé részletes jelentést írt püspökének a település és az egyházközség történetéről, állapotáról, így például az iskolákról, amiket ebben az időben elsősorban az egyház tartott fenn. A második lelkész, Dezső István sem bizonyult lelkes krónikásnak, de szűkszavú statisztikái is sokat elárulnak a hívek életéről. A feljegyzésekből kiderül, hogy jellemzően három rétegre lehetett osztani a helyi társadalmat: az őslakos magra, akik erősen tartották hagyományaikat, a téglagyári munkásokra, akik igyekeztek beilleszkedni, és a cselédségre, amely mindig változott, és a legkevésbé volt képes gyökeret ereszteni. Jellemző például, hogy közöttük született a legtöbb törvénytelen gyermek, talán azért is, mert ők voltak a legkiszolgáltatottabbak. A házasságkötések nagyon sokáig, az 1930-40-es évekig szigorúan zárt rendben történtek: nem keveredtek a szerbek a magyarokkal, és a felekezetek közötti vegyes házasság is ritkaság számba ment.

Lehoczki Zsuzsa szerint bőven akad még fehér folt a százhalombattai helytörténetben. Ő nyolc-kilenc kutatási témát is kijelölt magának, és azért kezdte az egyháztörténettel, mert úgy vélte, biztosan bőséges írásbeli forrásra lel. Csalódnia kellett, az új plébánosok érkezésekor ugyanis gyakorta nagytakarítást rendeztek, aminek a különféle dokumentumok, sőt a penészes, dohos miseruhák is áldozatul estek. Hasonlóan történt ez több kistelepülésen is. Az időről időre bekövetkező rendrakás mellett a második világháború is rengeteg kárt okozott az írásos forrásokban. A százhalombattai római katolikus egyházmegye ’45 előtti történetéből mindössze egy mappára való anyag maradt. Annak ellenére, hogy két pap – Perjés Béla és Tóth Andor - is lelkes amatőr fotós hírében állt, utóbbi egész albumokat készített egy-egy püspöki látogatásról, első áldozásról, a fényképekből sem sikerült fellelni semmit. Lehoczki Zsuzsa végül a jelenlegi lelkész, Illéssy atya segítségével, a hívektől gyűjtött össze ötszáz fotót, amelyeknek egy része be is került az egyháztörténeti kötetbe, a helyben fellelhető kevés dokumentumot pedig a püspöki levéltár gyakorlatilag kimeríthetetlen forrásából pótolta ki.

Gyakorlatilag elkészült a katolikus hitközség 1949 és ’76 közötti historia domusával is, a kézirat a püspökség jóváhagyására vár. Erre annál is inkább szükség van, mert magának a szerzőnek is vannak fenntartásai. Az ötvenes években született bejegyzések ugyanis meglehetősen kemény hangon bírálják a település vezetőit, az akkori lelkész, Perjés Béla név szerint írja meg, kiről gondolja például, hogy egykori nyilasból vedlett át lelkes kommunistává. Ha megalapozottak is állításai, mindenképp tükrözik saját sértettségét, az egyház fokozatos jogfosztása, a vallási élet központilag irányított leépítése miatti megalázottságát, ráadásul nyilvánvalóan személyiségi jogi kérdéseket vetnek fel.

Az egykori plébános a templom kiürülése mellett arról is keserű hangon számol be, amikor tömegével érkeztek a városba az új betelepülők, akiknek jó része már nem járt vasárnap misére, és az egyháznak egyáltalán nem volt szerepe az életében. A vallás mellett csak a legkeményebb mag maradt meg. De ilyenek azok között is akadtak, akik az ország legkülönbözőbb tájairól költöztek az újonnan épült lakótelepre. Míg itt a legmodernebb szőnyegpadlós, távfűtéses, fürdőszobás lakások várták őket, misére még a ’80-as években is Franciska pusztára jártak, az időről időre feltört és kifosztott, omladozó épületbe, ami egyedül maradt meg az egykori cselédsorból.

Mindez már Tóth Andor feljegyzéseiből derül ki, mint ahogy az is, hogy jómaga huszonöt éve szolgált papként, amikor először tisztálkodhatott fürdőszobában. Hosszú-hosszú csatározás után 1985-ben váltotta ki a több mint száz éves, vizes, penészes, szoba-konyhás lelkészlakást az új plébánia.
A historia domusok írását a legtöbb településen az ötvenes-hatvanas években hagyták abba, és ami ebből az időszakból fennmaradt, az is sok esetben hiányos. A váratlan házkutatások miatt jó néhány lapot kitéptek és megsemmisítettek. Százhalombattán épségben megmaradtak Perjés plébános feljegyzései, de utódja, Tóth Andor csak szórványosan jegyezgetett a könyvbe, és inkább naplókat vezetett. A következő pap, Mits János pedig el se kezdte a historia domust.

Lehoczki Zsuzsa három hónapja várja, hogy a püspökség hozzájáruljon a viharos időket rögzítő, ’49 és ’76 közötti egyházi krónika kiadásához. Ha nem így történik, elfogadja a döntést, más módon, más forrásokban kutat tovább. Szívügye a helyi kúriák történetének feltárása is, de ezzel sincs könnyű dolga. Helyben szinte lehetetlen használható forrásokat találni, a levéltári kutatás pedig meglehetősen költséges. Sokba kerül az utazás, a fénymásolás, ő pedig állás és megbízások nélkül ezekben a forrásokban sem dúskál.