Sárdinecz István majdnem negyven éve él Százhalombattán, 1969-ben katonatisztként jutott itt szolgálati lakáshoz. Ez volt első igazi otthona.

Négy szakmát – kőművességet, kemence- és cserépkályha-építést, szobafestést és mázolást - tanult nagybátyjánál, a vizsgáig azonban nem juthatott el, mert a cégtulajdonost az ötvenes évek szövetkezetbe kényszerítették, a péküzembe, ahová került, már nem vihetett tanulót magával.
Sárdinecz István mester nélkül maradt, de amit addig tanult, annak egész élete során hasznát vette. A sajátjával együtt tizenegy házon van ott a keze nyoma.

1957-ben bevonult a honvédséghez Jászberénybe. Gyerekkori álma volt, hogy hivatásos katona lesz. Szülei nem támogatták ebben, kilenc gyereket neveltek, kellett a kereső a családban. Mégsem szerelt le, beiratkozott a tisztes iskolába, és mire elindult a képzés, az egész épületet kifestette. A végzés után a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára vezényelték, ahol annak a rajnak lett a parancsnoka, akiknek a lőtér gondozása volt a feladata. Tizenegy évet dolgozott ott, közben megnősült és megszületett első lánya. Kezdetben a felesége szüleinél laktak, aztán egy szükséglakáshoz jutottak Zuglóban. A 8320-as építő zászlóaljjal vezényelték Százhalombattára, ahol végre rendes szolgálati lakáshoz jutott immár négyfősre növekedett családjával. ’69 februárjában költöztek ide. Tíz évvel később a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) országos központja ügyviteli alosztályvezetőjévé nevezték ki. Korábbi parancsnoka nem örült, amikor továbbtanulással próbálkozott, most viszont kötelezővé tették számára. Különleges engedéllyel egyszerre kezdett hozzá a gimnáziumhoz és a Kossuth Lajos Katonai Főiskolához. ’83-ban érettségit, egy évvel később pedig államvizsgát tett.

Közben a feleségét is sikerült elhelyeznie a honvédségnél, azt tervezték, hogy együtt vonulnak majd nyugdíjba, a történelem azonban ezúttal is közbeszólt: a rendszerváltással felszámolták az MHSZ-t.

Munkát vállalt egy ismerős bútorüzletében a Villányi úton, és három hónap múlva felvetette, hogy Battán is lehetne egy ilyet nyitni. Az ismerős bútorboltosnak tetszett az ötlet, így kezdett működni az Ági Bútorüzlet egy dunafüredi nyaralóépületben 1993-ban. Sárdinecz István mindössze három hónapig foglalkozhatott a bolt bejáratásával, a tulajdonos elégedetlen volt a forgalommal, és úgy döntött, bezárja a boltot. Az ismerősök, a vevők azonban érdeklődtek, kérdezősködtek, és Sárdinecz István egy álmatlanul töltött éjszaka után bejelentette a feleségének, hogy önállóan szeretné folytatni a bútorüzletet.

Az egyik veje, a sógora és az anyósa adta össze a 280 ezer forintos kedőtőkét, amivel belevágott élete első vállalkozásába. Személyesen utazott el egy székesfehérvári gyártóhoz, és megrendelte az első kollekciót, amit május 1-jén mutatott be a Pártok Házában. A kiállítást egyhetesre tervezték, de olyan sikeres volt, hogy három hétig maradtak. Innen egyenesen a Vörösmarty úti bérelt üzletbe költöztették a boltot, amely első unokájukról a „Kriszti” nevet kapta.
Soha nem tanulta sem a kereskedelmi, sem a bútoros szakmát, csak beleszeretett az alatt a három hónap alatt, amíg abban a Villányi úti üzletben dolgozott.

A Kriszti Bútorbolt tizennégy évig működött. Elsősorban a fiatal házasok, illetve az idősebbek, azaz a kispénzű vásárlók jártak ide. Sárdinecz István minden egyes gyártóval maga egyezett meg, azokhoz, akik elfogadható áron adták a bútort, és jó minőséget biztosítottak, mindvégig hűséges maradt. Kezdetben igen jól ment az üzlet, a bevétel lehetővé tette, hogy a kárpitozott garnitúrák mellett kerti bútorokkal, szekrénysorokkal, konyhabútorral bővítse kínálatát. Az üzlet vezetése mellett hetente háromszor szállított bútort, a garázsa és a bérelt nyaraló, ahol az első boltot nyitotta, mindig tele volt eladásra váró holmival.

2003-tól azonban nagyon megváltozott a helyzet, az emberek egyre kevesebbet tudtak költeni új bútorokra. A városban található konkurenciával nem zavarták egymás köreit, de a megszaporodó gyártói kiállítások és vásárok rosszul hatottak a forgalomra. Ezeken jóval olcsóbban, igaz, legtöbbször gyatra minőségben kínálták a bútort. A kispénzű vevők azonban ennek is örültek, és úgy vélekedtek: „Néhány évig ez is megteszi.”

Egyre többen kérdezték tőle, lehetne-e részletekben fizetni, és mivel bízott az emberismeretében, jó néhány rászoruló családnak lehetővé tette ezt. Évente körülbelül ötvenen vásároltak nála törlesztésre. Előfordultak persze kínos helyzetek, amikor visszaéltek a bizalmával, és végül nem kapta meg az elszállított bútor árát, de a vevők többsége tisztességesnek, becsületesnek bizonyult.

Sárdinecz István nem csalódott az emberekben, és most, hogy eljött a végkiárusítás, leginkább azt sajnálja, hogy nem foglalkozhat többé velük.

Hetvenegy éves, a felesége két-három éve kérdezgeti: „Meddig akarod még cipelni a bútorokat?” Alkalmazottak híján ez tényleg mindig rá és alkalmi segítőire, a családra hárult, de nem ez az igazi baj. A bútorbolt forgalma annyira visszaesett, hogy az utolsó két hónap bérleti díját a nyugdíjából fizette ki.

Mégis nehéz a szíve, el-elakad a szava, a könnyeit törölgeti. Néhány fotel és kanapé még gazdára vár, de lassan kiürül az egyszerű helyiség a Vörösmarty úton. Szeptember elsejétől nem nyit ki többé a Kriszti Bútorbolt.