Öten voltak testvérek, szerény körülmények között éltek, de nemcsak ők. Mint meséli, gyerekkorában rongylabdával futballoztak, aztán az egyik barátja bátyja, aki katonatiszt volt, vett az öccsének egy igazi bőrlabdát. Amikor először használták, észrevette a domboldalon focizó fiúkat a marosvásárhelyi Rota csapat edzője, és annyira megtetszett neki a játék, hogy elhívta őket, játsszanak igazi pályán. Még tornacipőt is kaptak. Kerek kilencven percig tartott a mérkőzés, majd felvételt nyertek a csapatba.

- Meddig futballozott?
- Huszonkét éves koromig. Jó játékos voltam, Talpkirály volt a becenevem. Egészen az „A” osztályig jutottam, de akkor megsérült a lábam, és az orvosok tanácsára abbahagytam az aktív sportolást. Kedvtelésből később is fociztam, és máig nagyon szeretem ezt a sportágat.

- Magyar iskolába járt?
- Igen, akkor még minden tantárgyat magyarul tanultunk. A hetedik osztály elvégzése után építészeti szaklíceumba mentem tovább, víz-, gáz- és központi fűtés szerelői szakra, utána pedig esti tagozaton szereztem meg az érettségit. A szakvizsga után a vasútnál helyezkedtem el, de nem sokáig dolgoztam ott, ugyanis történt egy munkahelyi balesetem. Gázszivárgás volt egy helyiségben, én mentem be, hogy kijavítsam a hibát, közben őrt állítottam a bejárathoz, nehogy valaki véletlenül tüzet gyújtson. Arra jött egy munkás égő cigarettával, a gáz belobbant, nagyon súlyosan megsérültem, annyira, hogy még bőrátültetést is végeztek rajtam. Az eset után elbocsájtottak a munkahelyemről azzal a váddal, hogy szándékosan idéztem elő a balesetet, hiába volt tanúm rá, hogy nem így történt.

- Nehéz időszak lehetett. Meddig tartott?
- Néhány hónap után rehabilitáltak, sikerült elhelyezkednem a helyi vegyi kombinátban, és ott dolgoztam húsz évig. Jó helyem volt, megbecsülték a munkámat, ott végeztem el a technikumot, géplakatosként kezdtem, és finomműszerészként jöttem el. A gyár főkönyvelőjét kinevezték egy nagyobb, területi cég igazgatójává, és ragaszkodott hozzá, hogy én is vele menjek, munkavezetőként dolgoztam ott 1989-ig.

- Abban az időben gyakran járt Magyarországra?
- Nem voltak itt rokonaim, egy barátom nagynénjéhez jöttünk el 1963-ban. Korábban, 1956-ban elindultunk, hogy átszökünk a határon és segítünk a forradalomban, de csak a félútig jutottunk. Mindig nyílt magyar voltam, vállaltam a magyarságomat, még akkor is, amikor ez nem volt veszélytelen.

- Adódtak emiatt nehézségei?
- Fiatal koromban írtam verseket, előfordult, hogy házkutatást tartott a Securitate, és az udvaron égették el az írásaimat, emellett sokszor megzavarták a barátainkkal tartott összejöveteleinket. Ha veszélyessé vált a helyzet, kórházba mentem, hogy ne vigyenek börtönbe. Abban az időben még azt is meg kellett gondolni, mit mond az ember, előfordult, hogy valakit egyetlen mondatért elvittek, és soha többé nem került elő.

- Milyen volt a viszonya a vallással?
- Református vagyok, konfirmáltam is, de egyszer a pap adott egy nyaklevest, és megsértődtem, mert nem volt igaza. Azért ütött meg, mert nem tudtam annak a papnak a nevét, aki megkeresztelt. Később a barátaimmal katolikus templomba jártunk, még az ottani kórusban is énekeltem. 1989-ben a feleségemmel együtt meghívtak bennünket egy istentiszteletre, elmentünk, és attól kezdve a református kórusban énekeltünk. Szép időszak volt, a gyülekezet a templomon kívül is tartotta a kapcsolatot, minden héten másik háznál találkoztunk, sokszor annyian gyűltünk össze, hogy alig fértünk el a lakásban. Megtértem, letettem a bűnt. Amikor Százhalombattára jöttem, egy-egy istentiszteleten alig haladta meg a tízet a résztvevők száma. Amióta saját lelkészünk van, és főleg, amióta a templom is áll, megnőtt a gyülekezet. Negyedik ciklusban vagyok presbiter, és másodszorra választott a gyülekezet gondnoknak.

- Mikor és hogyan került Százhalombattára?
- A romániai forradalom idején Marosvásárhelyen is voltak zavargások. Kint jártam a városban, és láttam, hogy törnek-zúznak, rombolnak az emberek, ezért néhányan összefogtunk, hogy megakadályozzuk a pusztítást. Egy szállodát vettünk védelem alá, nem engedtünk be idegeneket, így nem tették tönkre, nem fosztották ki. Az események után lista készült arról, kik vettek részt ebben, majd ez a lista a rendőrséghez került. Egy napon szóltak, hogy tűnjünk el, mert különben elvisznek bennünket. Volt útlevelünk, egy ismerőssel együtt autóba ültünk, és átjöttünk Magyarországra. Fogalmunk se volt, hová megyünk, mihez kezdünk, én javasoltam, hogy keressük fel az unokahúgomat, aki akkor Százhalombattán élt. Pár napos látogatást terveztünk, végül itt maradtunk. Munkát kaptam, először egy MOL-os külcégnél, majd a Tigáznál, onnan mentem nyugdíjba.

- Időközben vitézi rangot kapott. Ezt mivel érdemelte ki?
- Horváth Laci bácsi kérdezte tőlem, tudom-e valamivel igazolni azt, ami Marosvásárhelyen történt a forradalom alatt. Elővettem egy újságot, amelyiknek a címlapján a fotón én is szerepelek. Ezt követően felterjesztettek a vitézi címre, 2005-ben volt az avatásom.

- Mint említette, már nyugdíjas. Hogyan telnek a napjai?
- Szeretném, ha a gyülekezet továbbfejlődne, emellett most szervezem, hogy nálunk is létrejöhessen a Magyarok Világszövetségének fiókszervezete, ezt nagyon fontosnak tartom.

- Kit javasol, kiről írjon a Hírtükör következő száma?
- Szabó Zoltánra gondoltam, mert mind az egyházi, mind pedig a világi közösségi életből kiveszi a részét, rendesen jár istentiszteletekre, képviseli a gyülekezetet, és értelmiségiként az egyszerű emberekkel is szót ért. Szeretném, ha róla szólna legközelebb a Premier plán.