A tablókon a várossá nyilvánítás iránti kérelem, a döntésről szóló határozat, majd a városi tanács alakuló ülésének jegyzőkönyve is olvasható, emellett sok, 1970-ben készült fénykép. A lakótelep egy-egy részletét megörökítő képeken jól láthatóak az akkor elültetett fák, amelyek mára óriásokká nőttek, a bölcsődében készült felvételen látható pelenkás apróságok pedig azóta meglett emberek lettek. A Gesztenyés út arculata is átalakult – emlékeinkben felvillan a közvetlen mellette volt Pannónia puszta, amely a tehénistállóval, tejházzal, magtárral és kovácsműhellyel együtt nyomtalanul eltűnt. Kép a harmincöt évvel ezelőtti Újtelepről: a kátyús utak két oldalán álló, akkor újnak számító sátortetős házak többsége ma már nem felismerhető, hiszen a régieket átalakították, a telkeket megosztották és új házakat építettek.

A képek Ferenczi Illés hagyatékából származnak, a legtöbb fotót Szeles János György fényképész készítette, aki amellett, hogy minden évben megalkotta a nyolcadikosok tablóját, fontosnak tartotta, hogy a városépítés minden jelentős pillanatát megörökítse. Képei akkor és ott nem voltak érdekesek számunkra, nem értettük, mi szükség van arra, hogy lefényképezze mindazt, amit bármikor és unásig láthatunk. Azt hittük, csak arról érdemes képet készíteni, ami lenyűgöző, mindennapjainkról, az olykor szépnek alig nevezhető környezetünkről nem. Nem tudtuk, hogy az idő múlása értékessé teszi a közönségesnek tetsző dolgokat is, hiszen a képek segítenek a múlt felidézésében, előhívják az emlékezet filmkockáit.

Kevesen vettek részt a kiállítás megnyitóján. Talán nem értesültek róla, talán nem értek rá, talán úgy gondolták, hogy megnézik később. Valaki azt mondta, más oka van ennek: az emberek még most sem dolgozták fel teljesen a rendszerváltást, még nem tették a helyére az azt megelőző időszakot, nem vállalják fel akkori önmagukat. Nem döntötték el, hogy ha annak idején ott voltak az április negyedikei parádén vagy a május elsejei felvonuláson, az természetes, vagy esetleg szégyellni való.

A múzeum kiállításának fotói időutazásra repítik a szemlélőt, aki – ha itt élt az elmúlt három és fél évtizedben – ráébred, hogy megtalálta Atlantiszt, a világot, amely elsüllyedt az időben. Akármilyen volt is, rá építkezünk, hajdani önmagunk lábnyomába lépünk.