Óbudán született, ott is járt iskolába. A középiskolát három gimnáziumban végezte el, az elsőben a matematika tanár nem kedvelte, a következőben matematikából négyesre állt, viszont magyarból meg akarták buktatni. Végül a harmadikban érettségizett, magyarból elnöki dicséretet kapott.

- Hogyan tervezte akkor a jövőjét?
- Volt egy zenekarunk, énekeltem és szöveget írtam, sikeresek voltunk, tizenöt évesen már pénzt kaptunk a fellépéseinkért. Egy tehetségkutató versenyen is részt vettünk, másodikak lettünk, de ezt követően sem változott semmi, az együttes pedig feloszlott. A többiek neves zenekarokba kerültek, én nem folytattam a zenélést. Érettségi után egyetemre szerettem volna menni, de édesapám megbetegedett, ez felülírta a korábbi terveket, pénzt kellett keresni. Édesanyám ötlete volt, hogy jelentkezzek fogtechnikai iskolába, ez emeltszintű szakmunkásképző volt, érettségizetteknek, óriási túljelentkezéssel, de nekem sikerült bejutnom. Közben autóversenyző is szerettem volna lenni, a sors iróniája, hogy éppen azon a napon rendezték a tehetségkutató versenyt, amikor be kellett vonulnom katonának, így lemaradtam róla.

- Nem bánta meg, hogy a fogtechnika mellett döntött?
- Élveztem a tanulást és a munkát. Az első évben egy nagy tanácsi laborban voltam gyakorlaton, másodikban pedig ajánlatot kaptam egy farkasréti maszek technikustól, ahol a legkorszerűbb eljárásokkal ismerkedhettem meg. Ott készültek Magyarországon az első beültetések, a legkiválóbb anyagokkal dolgoztunk. Amikor végeztünk, rendeztünk egy záróbulit, egy évfolyamtársammal a jövőről beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy gmk-t fogunk indítani. Annyira komolyan gondoltuk, hogy már másnap reggel bementünk az óbudai tanácshoz, de nem kaptunk engedélyt. Mi azonban nem adtuk fel, úgy döntöttünk, hogy vidéken is megpróbáljuk. A kollegának Százhalombattán volt ismerőse, leutaztunk, bejelentkeztünk Szekeres József tanácselnökhöz, aki fogadott bennünket. Elmondtuk, mit szeretnénk, ő behívta az irodájába Szegedi Sándor osztályvezetőt. Akkor készült el a Kodály sétányon a szolgáltatóház, felajánlották, hogy nézzük meg, és utána döntsünk. Természetesen el voltunk ragadtatva a lehetőségtől, hazamentünk, eladtuk az autóinkat (egy kis Polskit és egy Volgát), az árukból kibéreltük és berendeztük a műhelyünket.

- Nehezen indult be az üzlet?
- Első dolgunk az volt, hogy minden fogorvost felkerestünk, bemutatkoztunk, ajánlatot tettünk, ennek ellenére tőlük nem kaptunk megbízást, kitartottak a régi technikusaik mellett. A megrendeléseink az utcáról jöttek, mindent vállaltunk, emlékszem, az első keresetünk 80 forint volt, egy törött fogsor megjavításáért kaptuk, és testvériesen megfeleztük. Mások voltak az emberek akkoriban, mint most. Olcsón, gyorsan és jól dolgoztunk, az ügyfeleink pedig hálásak voltak. Előfordult, hogy beállítottak egy kosár gyümölccsel. Ma már ilyesmi nem fordul elő, igaz, az árak is borsosak. Nem a munkadíj emelkedett, hanem az anyagárak. Néhány év múlva elváltak útjaink, ennek elsősorban szakmai okai voltak. Én elkezdtem porcelánnal dolgozni, ő pedig megmaradt a műanyag mellett.

- A festésről még nem beszéltünk. Hogyan kezdődött?
- Édesanyám festett, én is szerettem volna kipróbálni, de sokáig nem sikerült. 2000-ben karácsonyra kaptam tőle egy nagy fadobozt, benne festékek, folyadékok, ecsetek, mellé pedig egy festőtáblát, azzal, hogy lássak munkához. Különösebb előképzettségem nem volt, csak annyi, hogy középiskolában rajz fakultációra jártam, a fogtechnikai iskolában pedig sokat kellett rajzolni, de korábban soha életemben nem festettem. Vettem egy mély lélegzetet, elkezdtem, és kiderült, hogy nagyon szeretem. Az első hatvan képem szinte mind akt, festőkéssel festettem. Mindig éjszaka dolgozom, akkoriban előfordult, hogy csak két-három órát aludtam naponta, ennek ellenére nem voltam fáradt. Modellre nem feltétlenül van szükségem, nem az arc, nem a test kell a képhez, hanem amit a test mond.

- Hobbinak tekinti a festészetet, vagy több annál?
- Ha az ember valamit megszeret, bízik benne, hogy több mint hobbi. Szerencsém volt, a kiállításokon nagy volt az érdeklődés a képeim iránt, éppen ezért létrehoztam Érden egy galériát, ahol a saját képeim mellett más képzőművészek munkáit is árusítottam. Fél évig működött, a bevétel csak a költségeket fedezte, nem érte meg. Úgy látom, a magyar társadalom erre még nem készült fel, a kultúra egyelőre megáll a nyomatoknál.

- Nemrég megjelent egy könyve. Az írás milyen szerepet játszik az életében?
- Az első kötetem 2002-ben jelent meg, kizárólag versekkel. A másodikban a versek mellett mininovellák is helyet kaptak, hogy a következő könyvemben milyenek lesznek az arányok, azt még nem tudom.

- Mindent elért eddig, amit el szeretett volna érni?
- Vannak álmaim, például tengerpartot képzelek el, homokdűnékkel, együtt azzal, akit szeretek. Nem baj, ha mindez nem lesz végleg az enyém, ha csak egy hétre kapom meg, akkor is boldog leszek. Gyerekkoromban arra vágytam, hogy ejtőernyős legyek. Évtizedeken át lemondtam róla, nemrég azonban mégis megcsináltam. Felejthetetlen élmény, érdemes volt. Rájöttem, hogy ha az embernek vannak vágyai, és azok elérhetőek, nem szabad lemondani róluk. Egy életünk van, minden lehetőséget meg kell ragadnunk, mert nem biztos, hogy később alkalmunk lesz pótolni, amit elmulasztunk.

- Kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Nehéz egy valakit választani azok közül, akiket tisztelek és becsülök. Csóka Lászlót javaslom, az élete kész regény, érdemes közelebbről is megismerkedni vele.