Akik jól ismerték, azt mondják, hónapok óta készült rá. Tavaly elvesztette élettársát, magára maradt, és bár sok ismerőse, barátja volt, mégis magányosnak érezte magát. Árva gyermekként nőtt fel, mindig is saját magának kellett kézben tartania a sorsát, döntéseket hozni, megdolgozni céljai eléréséért. Ennek köszönhette szívós kitartását, azt, hogy a legreménytelenebb helyzetekben sem adta fel.
Fiatal vegyésztechnikusként érkezett Százhalombattára 1965-ben. Előtte Szőnyben dolgozott, az ottani olajfinomítóban, az elsők között jött a DKV-hoz, vonzotta az új feladat, az üzem és a város építése.
Folyamatosan képezte magát, munka-és tűzvédelmi, valamint felsőfokú energetikusi végzettséget szerzett, emellett mindig foglalkoztatták a közösségi problémák. Ezért is vállalkozott rá nyugdíjasként, hogy közös képviselő legyen, a legutóbbi önkormányzati választáson pedig képviselő-jelöltként indult az SZDSZ színeiben. Szívvel-lélekkel vetette bele magát a munkába, tervezett, szervezett, időt és fáradságot nem kímélve járt lakásról lakásra, hogy meggyőzze a tulajdonosokat az energiatakarékos beruházások fontosságáról.
A munka, a lakóközösségi érdekek képviselete tartotta benne a lelket az utóbbi hónapokban. Végigvitte a társasházi felújításokat, mindent elrendezett: összekészítette a hivatalos iratokat, az elszámolásokat, hogy megkönnyítse annak a dolgát, aki utána következik majd. Lezárt munkákat, rendet hagyott maga után.
Az egyedüllét nem volt ismeretlen számára, de az a magány, amely most szakadt rá, meghaladta az erejét. Már nem tudhatjuk meg, mit kellett volna tennünk, mondanunk, hogy maradásra bírjuk. Nem kért segítséget és nem adott magyarázatot. Csak elköszönni mulasztott el, de tragikus távozásával azt üzeni: kevesebb bántással és több szeretettel forduljunk egymás felé.
Mélyen megrendített bennünket Kováts Veronika tragikus halálának híre. Jó barátot, önzetlen embert veszítettünk el, aki igyekezett mind a szűkebb, mint a tágabb közösségnek hasznára lenni. Hiányozni fog.
Az SZDSZ Százhalombattai Szervezete nevében Szalai Attila
Emlékét megőrizzük.
Nyugodj Békében, Verám!
Valóban készült. Készült elmenni emelt fővel, olyan méltósággal, ahogy az egyedüllétet és a bántásokat viselte. Mert sokan bántották. Talán ez volt az oka, hogy nem hitte, szerethetik. Pedig SZERETTÜK! Igazán.
Az utolsó hónapokban egyike voltam, akiket beavatott fájdalmába. Fájt a magány, az igaztalan beszéd. Valami összetört benne. Tudtuk, hogy nagy a baj, de az apró jeleken kívül (amelyeket így utólag értünk meg) nem kért és nem fogadott el segítséget. Magába zárkózott, kizárta a külvilágot, és készült egy hosszú útra.
Sokat köszönhetek neki. Mindent, amit a szakmában el lehet sajátítani. Megtanította, hogy merjek nagyokat álmodni és véghezvinni. Megtanította, hogy nincs lehetetlen. De egyre nem tanított meg. Nem tanított meg arra, hogyan dolgozzam fel egy BARÁT elvesztését.
Fáj, hogy reggelente nem csörren meg a telefonom és nem mondja: „Babám, bent vagy az irodában? Tedd le, hívlak ott.” Nincsenek az órákig tartó telefonok, az együtt végzett munka, az intő szavak.
Elköszönt. Még a fájdalmában is gondolt ránk. Búcsúlevelében is SZERETETET adott. Mert Ő tudott szeretni, önzetlenül.
"Kell még egy szó mielőtt mennél,
kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
Az úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár!
Nézz rám, és lásd: csillagokra lépsz,
nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz."
Isten kísérjen utadon!!!
