Munka után barátnőjénél, Juhász Bettinánál töltötte az időt, amikor sajátos szag jött be a lakásba a szelőzőn keresztül. Kezdetben azt hitték, odaégette a vacsoráját valamelyik szomszéd, ám rövidesen kiabálást hallottak az udvar felől. Zsolt lefutott, hogy megtudja a riadalom okát. Két emelettel lejjebb található lakásban tombolt a tűz. Amikor Zsolt egy fiatal lakóval berúgta az ajtót, perzselő forróság, kormos, tömény füst öntötte el a felsőbb szinteket, és sötétségbe borult a lépcsőház. Zsolt lehúzta a pulóverét és az arcára borította. Minden lakásba becsengetett, hogy figyelmeztessen a veszélyre. Hárman semmit sem vettek észre az egész riadalomból, úgy jöttek elő a csengetésre, mintha álomból ébredtek volna. A korlátnál tapogatózva vezette le őket egy tehetetlenül topogó fiatalemberrel együtt. Hogy hány emberen segített? Nem számolta őket – mondta. De félelem töltötte el a szívét, mert úgy gondolta, a legfelső szinten lakó barátnője és annak édesanyja még a lakásban vannak. A maró füst, a forróság miatt légszomj gyötörte, és nagyon fájt a légcsöve, de újból elindult felfelé. Kiáltani próbált, de nem kapott választ. Elviselhetetlen forróságban, tapogatózva és botladozva indult hát lefelé a lépcsőházban, és amikor végre levegőhöz jutott, szólt a tűzoltóknak, hogy két ember még veszélyben van. Később tudta meg, hogy akikért aggódott, egy szemközti lakás erkélyére menekültek. A tűzoltók közben nekiláttak az oltásnak és a szakszerű mentésnek.

Zsoltot és Bettit mentők szállították a kórházba. Oxigént kaptak, majd vizsgálatok sora után másnap délben engedték őket haza.
Bettiék úgy becsülik, egymillió forint körüli kár érte a lakásukat. Átmenetileg rokonoknál húzódnak meg.

A tűzeset másnapján Vezér Mihály polgármester levélben köszönte meg Márton Zsolt hősies helytállását. A fiatalember akkor még legerősebben a félelemre emlékezett.