Újból felrémlik magas, nyúlánk alakja, jellegzetes orra, derűs mosolya és örökös mókázó kedve. Pedig nem volt éppen sétagalopp sem gyermek-, sem ifjúkora. Az egykori „Társadalmi Bizottság” ugyanis nem támogatta sem az ő, sem pedig bátyja felvételét a középiskolába az apa „ellenforradalmi múltja” miatt. Gergő szakképző intézményben – ahogy akkoriban mondták, inasiskolában - tanulhatott tovább. Gyakorlatra Budatéténybe, elméleti oktatásra pedig Csepelre kellett ingáznia. Ha komp működött, még megjárta, de ha befagyott vagy zajlott a Duna, körbe kellett utaznia.

Mégis úgy emlékezett vissza, hogy vidám gyermekkora volt. Édesapja ötletes játékokat készített számukra, és egyedül nekik volt a faluban a padlótól a mennyezetig érő karácsonyfájuk. Játszóterük pedig a Duna-part volt, a földvártól a Kakukk-hegyig. Bár Gergő sem a legerősebb, sem a legügyesebb nem volt a gyerekek közül, mégis köré gyülekeztek a srácok. Talán azért, mert soha nem fogyott ki a leleményes játékötletekből, mint ahogy a csínytevésekből sem.

A tanoda végeztével előbb Tétényben, utána a Hárosi Falemeznél, majd az Erőműben volt villanyszerelő. Elvégezte közben magánúton a Vörösmarty Mihály Gimnáziumot, így rövidesen technikus lett. „Géemkázott”, mint sokan mások, szabadidejében pedig sportolt, túrázott, telente síelt. Első házasságából született István fia, majd Dóra lánya. Nem tudni, miért, de 1987-ben elszakadt a film. Elvesztette eszméletét, az orvosok pedig epileptikus betegséget állapítottak meg nála. Talán egy sterilizálatlan orvosi műszer miatt fertőződött meg hepatitisz vírussal, aminek következtében leszázalékolták. Házassága is megromlott, rövidesen elváltak.

Dóra lánya javaslatára vállalta el az alakuló cserkészcsapat parancsnoki tisztét. 1991-ben tucatnyi kiscserkésszel alakította meg a 2026. Számú Szent László Király Cserkészcsapatot, amely ma negyvenhárom főt számlál. Második házasságából született fia, Gergő mára belenőtt a csapatba.

Bár sejthető volt már a vég, mégis döbbenet járta át a rokonságot, a cserkészeket és a baráti kört: március 1-jén, ötvennyolc éves korában végleg távozott az élők sorából Sefcsik Gergely. Woland, Bulgakov egyik hőse mondta, hogy adassék meg mindenkinek a maga hite szerint. Ha ez így van, Sefcsik Gergely biztosan az üdvösség, a fény országába költözött.

Nagyon buta mondat. Emlékszem, még mosolyogtam is, amikor elolvastam a telefonon az üzenetemet, s megdermedtem. Ott ültem, még ki nem esett a könyv és a telefon a kezemből. Nem mondhatnám, hogy nem készültem rá, tudtam, hogy bekövetkezhet. De olyan fura, kegyetlen, ismeretlen volt számomra.
Sefcsik Gergely. Geri. "Geri meghalt hajnalba."

Még azt se mondhatnám, hogy jól ismertem. Nem is tudom, hogy miért veszem a merészséget, hogy egy szomorú-vidám nekrológot írjak róla.
Keresem a szavakat, keresem a jeleket, hogy értsem, a szív mit is mond itt benn.
A régiek úgy tartották, hogy a teremtéskor, a harmadik napon sok munkája akadt a Teremtőnek, mire a növények minden faját megalkotta a maguk hatalmas szín- és formagazdagságában. De azt is tudni vélik, hogy bár már erősen esteledett, Jézus Urunk sürgette a teremtő Atyát, hogy alkossa meg már a pipacsot, mert arról beszélni fog majdan tanítványainak. Ámde alig-alig volt már szárnak, levélnek való, és a színek is jól kifogytak, meg hát már esteledett is. Így tehát a Teremtő gyorsan összekapkodott valami maradék vékony szárakat, csenevész leveleket, és növényt sodort belőlük. A virágszirom maradékok között talált valami leheletvékony darabot, keresett rá valami szín maradékot, de csak a legszélső, baloldali tégelyben talált némi, igencsak közönséges vöröset, hát azt kente rá. S mivel már erősen sötétedett, nem maradt ideje szépen elrendezni a szirmot, hanem hamar-hamar belegyűrte az alkotott bimbóba, és gyorsan kitette a többi növény közé. "És Isten látta, hogy ez jó. Este lett és reggel, a harmadik nap." Nagyon tetszik nekem ez a gondolat. Tudom jól, hiszen tanultam sok éven át, hogy a teremtés története mítosz, mely a világ csodáját és az emberiség történetét, valamint a jó és a rossz történetét szeretné elmesélni, mégis van egy kis kifejezés benne, amely nagyon megragad. S látta Isten, hogy jó. Ez nagyon tetszik. S amikor az embert teremtette, akkor azt mondja, hogy nagyon jó. S persze jött a bűn, s következménye, a halál. S az, hogy annyi minden, s minden van, ami nem történhet meg.

Egy csomó minden van, amit el szerettem volna mondani Neki. S egy csomó minden van, amit meg szerettem volna kérdezni. Szerettem volna leülni egy jó pohár bor mellé, s nótázni, megtanulni egy csomó nótát, s kisegíteni, ha nem jutott volna eszébe egy-egy sor.
Szerettem volna meghallgatni, meséljen. Milyen is lehet igazán igaz embernek lenni. Mert az volt. Igazán igaz ember.
Szerettem volna megkérdezni, hogyan lehetett abban az időszakban, amikor az igaz embereket nem díjazták, becsületesen élni?
S szerettem volna Vele hallgatni. Szerettem volna, ha eljuthatok odáig, hogy ha barátjának nem is, de valami hasonlónak tartott volna. S az igazi barát hallgatva is érti, amit ki se mond az ember.

Annyi mindent szerettem volna. S a bennem élő teológus mosolyog, mert tudom, hiszem, érzem, hogy valahonnan, egy nem ismert, ismeretlen világból, ahonnan nem jött vissza utazó, visszamosolyog, s annyit mond: mit problémázol? Én csak eljöttem, hogy csapra verjem azt a hordót, amelyből majd itt, az örök örömben együtt iszogatunk egy keveset. S dalolunk is, s kérdezhetsz is.

Most már viszont neked van feladatod. Jó embernek, igaz embernek kell lenned.
Igen, Geri. Jó ember, s igaz ember vagy, voltál, s leszel. S tanulhatok, tanulhatunk tőled.
Pénteken, mikor ott állok a koporsódnál, látni fogom az elmúlást. De hiszem azt, hogy mi még találkozunk. Ha én is jó, s igaz ember leszek, mint Te.
Köszönöm, hogy példáddal sok mindent megmutattál nekem, még ha ezt csak most veszem észre.

S nem közhelyként írom, Te is jól tudod: hiányozni fogsz.

Dudás Róbert Gyula, aki szeretne olyan jó és igaz lenni, mint Te.